Effemine Blog

A XX. századbeli nemzetközi nőmozgalom eredményeként lehetővé vált, hogy a nők választhatnak és választhatók, munkába állhatnak bármilyen területen, és a férfiakéval azonos jogokat élveznek, mégis sok tennivaló maradt még az egyenlőség terén. A XXI. század egyik legnagyobb kihívása az, hogy miként tudunk kölcsönös tiszteleten és demokrácián alapuló párkapcsolatokat kialakítani, melyben mindkét fél kiteljesedhet.

Számos sikeres nőt találunk a gazdasági szférában, a médiában, a közélet vagy a kultúra területén, de a párkapcsolatokban még mindig újratermelődnek a társadalmi nemi szerepek diktálta igazságtalanságok. A férfi-nő kapcsolatokat áthatják az apró, szinte észrevehetetlen kontrolláló gesztusok, megerősítve a hagyományos szerepleosztást; melyben a férfi a családfő, a nő meg egyszerre anya, szakács, feleség, asszisztens, titkárnő, diszpécser, pszichológus, szociális gondozó, telefonos kisasszony, portás, takarítónő és ruhatáros. Ezeket a láthatatlan csapdákat veszi sorra Luis Bonino és Szil Péter könyve Hétköznapi hímsovinizmus címmel.

Mivel a durva erőszak és a nyíltan kimondott elnyomás mára már szalonképtelenné váltak, ezért a férfiak rafináltabb eszközökhöz folyamodtak, hogy a „helyükön”, vagyis kontroll alatt tartsák a nőket, melyeket sokszor a nélkül alkalmaznak, hogy ennek hatalmi jellege eljutna a tudatukig. Ez ugyanúgy érvényes az üzleti életben, mint a párkapcsolatokban. Előbbire példa, amikor a férfiak a rendes munkaidőn kívüli időpontokat használják a fontos üzleti vagy politikai döntések meghozatalára, melyeken a nők általában nem tudnak jelen lenni, hiszen rájuk hárul a családi feladatok döntő többsége, még akkor is, ha a munkahelyükön döntési pozícióban vannak.

A párkapcsolati machinációkra a Hétköznapi hímsovinizmus számos példát hoz, melyek elsőre akár jelentéktelennek vagy banálisnak is tűnhetnek, ám hosszú távon felőrlik a nőket, és megmérgezik a kapcsolatot. Ilyen például a tér feletti uralom, amikor a férfi szétszórja a ruháit az egész lakásban, a nappaliban álló fotelben sziesztázik, amely lehetetlenné teszi, hogy más is használja ezt a közös teret, kisajátítja a tévét vagy szétterpesztett lábaival elfoglalja az egész teret az asztal alatt. Ugyanezt megcsinálhatja az idővel is, amikor a párját túlterhelve szakít magának időt pihenésre és szórakozásra, vagy alaptalanul halaszthatatlannak állít be bizonyos tevékenységeket, hogy távol tartsa magát az otthoni tennivalóktól. Hasonló trükk a döntési jog kizárólagossá tétele is. Ennek legtipikusabb példája a tv távirányítójának kisajátítása, majd „gáláns” átadása a nőnek akkor, ha már nem érdekli semmilyen program.

A férfi repertoár további eleme a szertartásos jelenlét is. Mondjuk, amikor jelen van a bevásárlásnál, de a nő pakol be mindent a bevásárlókocsiba, a férfi meg csak nézelődik. Hasonló elterelő elem a szelektív tapasztalatlanság esete is, amikor a férfi valamilyen házimunkára alkalmatlannak állítja be magát. „Én is főznék, szívem, de te olyan jól csinálod.” (Értsd: Nem szeretem, inkább csináld meg te!) Valamint az is rejtély, hogy miként tud minden férfi könnyedén kezelni egy olyan bonyolult készüléket, mint a számítógép, miközben képtelen beindítani egy mosógépet. Továbbá nagyon jól értenek ahhoz is, hogy miként lehet a számukra érdektelen feladatokat áthárítani a nőkre. Amely akár odáig is elmehet, hogy a nő választja ki vagy vásárolja meg, hogy milyen ruhát viseljen a párja, aki addig a kisgyerek kényelmes szerepét alakítja. Persze csak hasonló esetekben, hiszen egyébként ő a családfő. Ha pedig a nő esetleg rámutat valamely felsorolt esetre, és felelősségre vonja a férfit, akkor általában egy „Á, nem is olyan vészes a helyzet…”-kezdetű magyarázkodást kap, vagy jön az előnyös összehasonlítás esete („Vannak nálam rosszabb férfiak is!” és társai). Érdekes módon a férfi soha nem hasonlítja magát nála jobb férfiakhoz…

Fodor Kata

Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád! – Úgy tűnik az utóbbi időben ez lett a jelszava sok munkáltatónak is, miután a kutatók bebizonyították, hogy kapcsolat van a boldogság és a produktivitás között. Nemes egyszerűséggel bebizonyították, hogy aki többet mosolyog a munkahelyén, az sokkal többet és eredményesebben tud dolgozni, mint azok, akiknek az idegességtől már a reggeli kávé is remeg a kezében.

A felfedezés tulajdonképpen nem új keletű, hiszen az utca embere is bármikor megmondja, hogy bizony nem tud úgy teljesíteni a munkájában, ha rosszkedvű, szomorú vagy netán depressziós. Ám századunk sajátossága, hogy csak akkor hajlandóak az emberek elfogadni és a gyakorlatban is alkalmazni valamit, hogyha tudományos alátámasztást is nyert a dolog.

A történet roppant egyszerű. Ha boldog vagy, jobb a kisugárzásod és a teljesítményed, több az energiád, egyúttal jobb kritikákat kapsz a munkahelyen, gyorsabban megjön az az előléptetés na meg a magasabb fizetés, mindez pedig jobb egészséget és persze még több boldogságot eredményez. Angyali körnek is nevezhetnénk.

Ezt a teóriát biztosították be számokkal, hogy a hitetlenek is belássák, minden esetben megtalálható a korreláció. A boldogabb kollégák 180 százalékkal több energiával dolgoznak, 155 százalékkal boldogabbak munka közben, 150 százalékkal pedig az életükben, 108 százalékkal könnyebben megy számukra az elköteleződés és 50 százalékkal motiváltabbak. Mindez összességében 50 százalékkal több eredményességet jelent a munkahelyen.

És ott van még az a logikus következtetés is, miszerint a boldog kolléga pozitív hatással van a többiekre is, ezért valóban igaz, hogy a „boldog ember csapatjátékos”. Az ilyen emberek a munkahelyen 80 százalékban arra fókuszálnak, ami a feladatuk, míg a kevésbé boldogak csak 40 százalékban. Ez heti két dolgos munkanap mínuszban, ami miatt ma már határozottan kevésbé keresettek szegény boldogtalanok.

Mindez önkéntelenül is eszembe juttatott egy japán közmondást, mely így szól: „Mindig az az erősebb, aki nem tombol, hanem mosolyog.” Ezek a szavak remekül kifejezik mindazt, amit a XXI. század emberének át kell élni nap mint nap. A dolgos hétköznapokban gyakran elvesznek azok, akik rossz fókuszpontot választanak, s nem csoda, ha nem hatalmas mosollyal az arcukon érkeznek a munkahelyükre. S hányan vannak olyanok, akik nem azt csinálják, amit egykor szerettek volna…

Csalóka dolog ez a mosolygás. Ha többek között azt is felmérik egy állás meghirdetésekor, hogy rendben van-e az életed, elégedett vagy-e, s legfőképp hányason áll a boldogság mércéd, akkor úgy nézem, valóban egyre több kihívásnak kell megfelelni manapság. S amint azt említettem, talán nem feltétlenül mérvadó egy mosoly sem, hiszen nem tudhatjuk mi húzódik mögötte.

Előfordulhat, hogy robotként, láthatólag minden feszültség nélkül végzi valaki a munkáját, persze az elmaradhatatlan mosollyal az arcán, miközben a valóságban csak egy elfáradt, talán gyermekes anyuka, aki azon agyal, hogyan hozza szinkronba az esti munkavacsorát és a kislánya balett óráját.

Szóval, bár nagyon pozitív eredményeket tártak fel a kutatók, azt hiszem minden dolgozó ember tudja, hogy néha nem olyan könnyű mosolyt előhúzni a zsebből. Általában a körülmények rabjai vagyunk, s bármikor belecsöppenhetünk a jelenetbe, mikor elmerengünk az íróasztal felett napirendünk kuszaságán, s a főnök emberségét megvillantva közli: „Mosolyogjon, kollegina!”.

Gönczi Petra

A múlt héten kiderült, hogy a következő években ki melyik egyetemen és szakon fogja eltölteni mindennapjait, augusztusban pedig már tele lesznek a kis gólyákkal a pályaudvarok. Idén is megvoltak persze a slágerszakok és úgy néz ki, alig változott valami. Továbbra is diplomát akar mindenki, és talán valóban beigazolódik félelmünk: a XXI. század bár fényesen világít a sötét középkorhoz képest (ami egyébként nem is volt olyan sötét), lassan nem lesz, aki értene a villanyszereléshez.

Az idei legnépszerűbb szakok között volt a turizmus-vendéglátás, a gazdálkodás és menedzsment, a jogi tanulmányok, de sokan jelentkeztek mérnöknek, általános orvosnak, nem kevesen akarnak pénzügyet tanulni, mások pedig a média és a kommunikáció berkeiben akarnak járatosak lenni egy szép napon.

Bezzeg a mi időnkben…- mondják a nagyok, amikor azt látják, micsoda verseny folyik ma már egy-egy munkáért, és hogyan szipolyozzák ki a fiatalokat a nagy multik, vagy épp hogyan fordulnak egymásnak, amíg egy állásinterjúra várakoznak az iroda előtt. Itt már minden a munkáról, a teljesítményről, a hosszú túlórákról, a gyorsaságról folyik és nem az emberről. Mégis a legtöbb fiatal, épp erre vágyik. Naivak vagyunk vagy csak önkéntelenül is magunkra vállaljuk azt, amit ez a század ránk kényszerít?

Időnként azonban mind rádöbbenünk, hogy mégsem olyan fényesen tündöklő az életünk, kiváltképp, ha eltűnik a fény. És ezúttal szó szerint értem. Ha ugyanis minden áram eltűnik a lakásból és egyúttal az életünkből, diploma ide vagy oda, senki sem fogja tudni megoldani a helyzetet, csak egy igazi szakember. Régi klisé ez, de szent igaz. Mert bár nem könnyű legyűrni a lexikonokat sem, de a vezetékek között eligazodni sem egy sétagalopp.

Piros vagy kék vezeték? Akármelyik is legyen, jól kell választani, mert bizony minden a választáson múlik. Sok gólya csak később jön rá, hogy talán rossz szakot választott és nem azt csinálja, amit szeret már most sem. Valamilyen módon meg kellene találnunk azt az egészséges arányt a szellemi és a fizikai munka között, ami mindenkinek jó. Na, de van olyan, hogy mindenkinek jó? Ha mást nem is tehetünk, de hinni kell benne, hogy van ilyen, vagy valami, ami súrolja a határát.

A legjobb, ha csakis arra gondolunk, amit mi igazán szeretnénk. És nem mindig arra, amit megkövetelnek tőlünk. Persze nem mindenki engedheti magának, hogy azt csinálja, amit szeretne. Mind tudjuk, hogy vannak, akik nem választhatnak. Ezért talán első lépésként csak a gondolkodásmódunkon kellene változtatni. Nem azt hangoztani úton-útfélen, hogy egyetlen diplomával már semmit sem érsz a mai világban, hanem elfogadni azt, hogy a bársonykötéses kiskönyv nélkül is lehetsz sikeres.

Nagy hibája ennek a századnak, hogy elhiteti a fiatalokkal, hogy mindenre képesek. De nem kell mindenre képesnek lennünk. Csakis arra kell képesnek lennünk, amit mi fontosnak tartunk elérni. Ha nekünk az a fontos, hogy egy nap saját íróasztalunk legyen, akkor azért kell dolgoznunk. Ha az tesz minket boldoggá, hogy pontosan tudjuk, mikor kell elvágni a piros vagy a kék vezetéket, akkor egyszer kezünkben lesz az a harapófogó.

Ne hagyjuk, hogy elvakítson minket ez a fényes XXI. század. Csupa illúzió, minket kivéve. Csak mi vagyunk igaziak, csak mi tudunk változtatni. Csak a mi fényünk igazi, csak az emberi kéz tudja megjavítani azt az elromlott villanykörtét. A többi csak illúzió.

Gönczi Petra

Egy amerikai kutató cég 18 és 34 év közötti nők közösségi média- használati szokásait vizsgálta, s a roppant izgalmas eredmények azóta már körbefutották az egész világhálót. Mi ez, ha nem irónia?

A nők nagyjából harmada állította, hogy reggel első dolguk megnézni a Facebookot, még mielőtt bármilyen fürdőszobai tevékenységbe fognának. 21 százalékuk még az éjszaka közepén is böngészi az oldalt, 42 százalékuk szerint pedig az sem gond, ha olyan képeket közölnek magukról adatlapjukon, amelyen például ittasak.

S mielőtt leszédülnénk a székről (hacsak nem Te is az ágyból netezel, kedves Olvasó), még egy kis érdekesség: a 18 és 24 év közöttiek több mint fele nem oszt meg személyes információt a Facebookon, valamint 89 százalékuk egyetért azzal, hogy semmi olyat nem szabad feltenni, amiről nem akarjuk, hogy a szüleink lássák. Talán a fiatalabbak átlátnak a szitán?

A közösségi média tehát már a hálószobánkba is beférkőzött, azaz nincs menekvés: a XXI. század megállíthatatlanul kilépett medréből. Az, hogy a reggeli készülődés immár kiegészült egy kis internetezéssel, számomra már azért is meglepő, mert ez bizony valószínűleg azt jelenti: a nők hajlandóak a szokásosnál is korábban kelni egy kis böngészésért, elvégre az átlagos készülődés idejéből nem faraghatnak le. (Amennyiben így van, akkor viszont kissé keserédesen kell konstatálnunk, hogy a képernyő bámulása fontosabb lett, mint a kulturált megjelenésünk.)

Ami a képeket illeti, muszáj meglepődnünk, újra. Normális esetben ugyanis, az ember egyébként sem szokta nagydobra verni, ha felöntött a garatra. Illetve, ez így volt eddig. Ha már a cyber térben is közöljük milyen ingatagra sikerült a tegnap éjszaka, úgy mi lesz a következő? Azt is megosztjuk majd az online társadalommal, ha rosszul sikerült egy randink, vagy átsírtunk egy délutánt, mert egyedül éreztük magunkat?

Hogyan változtak meg a dolgok ilyen gyorsan? Talán néhányan már rájöttek valamire, ami a régi generációk számára elképzelhetetlen: Könnyebb lenne az interneten élni, mint a valóságban?

Úgy látom, ez a század megtanított minket arra, hogyan éljük minél gyorsabban az életünket, no meg arra, hogyan éljünk meg olyan dolgokat, amelyek valójában nem is léteznek. A közösségi média arra talán alkalmas lehet, hogy időnként teret adjunk személyiségünk egy, talán eldugott darabjának, ám célszerű nem elfelejteni: szerepet játszani a való világban is veszélyes lehet.

Szóval, hölgyeim! Tartsuk észben, hogy nem jó megosztani az ágyunkat a közösségi oldalakkal. Hosszú távon legalábbis semmiképp sem. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy bár talán sok mindenre képes, a kávét még a Facebook sem fogja ágyba hozni…

Gönczi Petra

A harmincas éveik végén járó nők azért fagyasztják le petesejtjeiket, mert még mindig keresik az igazit- mondja egy felmérés, melynek részleteit a BBC weboldalán is olvashatjuk.

Egy belga klinikán végezték a kutatásokat, s a beszámolók szerint a hölgyek fele azért vállalkozott petesejtjei lefagyasztására, mert le akarta venni magáról a megfelelő partner megtalálásával járó terhet. A vizsgálatban résztvevők harmada biztonsági okokból vágott neki, attól félvén, hogy termékenységük csökkeni fog az évek során. Sokan pedig úgy vélték, hogy előbb karrierjükre kívánnak fókuszálni, s „bebiztosítják” magukat ezzel a módszerrel, mire elérkezik a családalapítás ideje.

A beavatkozás alkalmanként 3000 fontba kerül, és sokaknak több, akár három alkalommal is vissza kell térniük ahhoz, hogy a megfelelő számban kerüljenek fagyasztásra a petesejtek. A vizsgálat vezetője, Dr. Julie Nekkebroeck úgy nyilatkozott, hogy a résztvevők közül mindenkinek volt már több kapcsolata, sőt egyikük a felmérés alatt is abban élt, de azt gondolták, hogy még nem találták meg a megfelelő férfit.

Szakértők azonban figyelmeztettek, hogy az öregedés nem csak a nők, de a férfiak termékenységére is hatással van, és amikor ezek a nők tényleg találkoznak az igazival, talán épp ő fog küzdeni termékenységi problémákkal.

Nos tehát nincs garancia, se így, se úgy. Ez a XXI. század folyton megtréfál minket, s mi súlyos összegeket költünk arra, hogy jobb ízű legyen az a nevetés. Kérdem én, hogy merre haladunk, ha már voltaképp azért is fizetünk (méghozzá nem is keveset), hogy egyszer esélyünk legyen egy olyan alapvetően természetes állapot elérésre, mint a terhesség?

Ugyanakkor értem én azon hölgyek logikáját is, akik mindenképp szeretnének családot, csak még előbb dolgoznának egy keveset. Vagy sokat. Kinek hogy tetszik. És az is rendben van, hogy még mindig nem találtuk meg az örök fiatalság receptjét, és bizony megállíthatatlanul öregszünk. És persze állandó dilemmánk újra visszatérőben van: hogyan legyünk függetlenek és elkötelezettek egyszerre?

Sok itt a kérdés, amiket mindenki máshogyan lát attól függően, hogy épp hol tart az életében és épp milyen célokért küzd. Fiatalokat is megkérdeztek arról, hogy mit gondolnak, ők megtennének-e egy ilyen lépést, úgymond a biztonság kedvéért. Ők azt mondták, talán az anyagiak miatt megfontolandó a dolog. Majd. Egyszer.

Na, de képzeljük el a harmincas nőt, aki azért dolgozott, hogy elismerjék, most pedig megtakarításait arra szánja, hogy egyszer esélye legyen a családra. Mert Ő már nem mondhatja, hogy majd, egyszer. Neki csak a „most vagy soha” van.

Azt gondolom, hogy talán a gyökereinél kell kezelni az ilyen problémákat, azaz elsőként elgondolkodni azon, hogy egyáltalán miért lett kitalálva ez az egész? Nem azt kell mondogatni, hogy bizony senki sem tehet arról, ha valaki csak későn találja meg az igazit. Inkább a társadalomnak kéne jobban támogatnia a fiatal hölgyeket a családvállalásban, amikor annak valóban itt az ideje, s egyben biztosítani őket arról, hogy semmit sem fognak veszíteni azzal, ha néhány évre felállnak az íróasztaltól.

Ha ez megvalósulna még ebben a században, szerintem sokkal többen állnánk fel. Sokkal többen.

Gönczi Petra

Időnként meglepődöm azon, hogy immár a XXI. századot írjuk. Különösen, ha arról olvasok, hogy néhány országban milyen a nőket hátrányosan megkülönböztető tradíciók élnek. Hol van már a felvilágosodás, a szüfrazsettek mozgalma… és mégis: annyi mindennek kell még változnia. Még annyi mindenért kell küzdenünk.

Egy hónapon keresztül mindenki Dél-Afrikára figyel, hiszen zajlik a világbajnokság, mindenütt a vuvuzela visszhangzik. Ezt a hirtelen kapott figyelmet talán az ország javára lehet fordítani, legalábbis sokan bíznak benne. Dél-Afrika gazdag nyersanyagban, s talán kevesek tudják, hogy parlamentjében ötven százalékos a nők aránya.

És mi van a másik oldalon? Szexuális bántalmazás, mindennapos erőszak és jogok, amelyek csak papíron léteznek. Rengeteg szervezet jött létre a nők megsegítésére, külföldi önkéntesek igyekeznek minél többet megtenni azért, hogy valami változzon. Mert valaminek változnia kell. Ha valahol megtörténhet az, hogy egy kislányt iskolába menet bántalmaznak, akkor valami nagyon nincs rendjén.

Amikor valaki ilyen híreket hall, mindig megbotránkozik. De vajon elég ez? Nos tudjuk, hogy nem mindenkinek engedi meg a helyzete, hogy cselekedjen. Ám már az is elég, ha egy ember felszólal és hallatja a hangját olyanokért, akiknek a világ olyan sarkaira kellett születniük, ahol még sok probléma vár megoldásra. Idén például a CNN Multichoice díjátadóján Samantha Rogerst választották meg Afrika legjobb újságírójának. A jelentéktelen emberek című cikkében ugyanis hitelesen tudta bemutatni a tanzániai albínók helyzetét, akiket gyakran testrészeikért ölnek meg, hogy azokat aztán szertartásokon használják fel.

Távoli vidékek ezek… de ne tekintsük a problémáikat is távolinak! Mert bár sok ezer kilométer választ el minket, semmiben sem különbözünk. Mind emberek vagyunk és mindannyiunkban meg kell lennie annak az emberségnek, amely tudatja velünk: ha mást nem is, de szolidaritást vállalnunk kell! A legjobb, ha elképzeljük, hogy mi lenne például, ha az utcán sétálva is akkora veszélynek lennénk kitéve, mint az afrikai nők? Talán így egészen máshogy indulunk el otthonról.

Ha időnként elmerengünk ilyen kérdéseken, máris közelebb jön hozzánk a világ. Sosem szabad megfeledkezni azokról, akiknek nem adatott meg, hogy a Föld egy fejlettebb pontján töltsék napjaikat. Nem állítom, hogy máris megváltjuk a világot, ha néha elgondolkozunk ilyenekről – de egyetlen gondolatnak is nagy ereje lehet. Ha már két emberben fogan meg egy közös gondolat, máris fordulhat egyet a világ. Most pedig csak remélni tudjuk, hogy az afrikai nőkért is megteszünk egy fordulatot…

Gönczi Petra