Effemine Blog

Időnként meglepődöm azon, hogy immár a XXI. századot írjuk. Különösen, ha arról olvasok, hogy néhány országban milyen a nőket hátrányosan megkülönböztető tradíciók élnek. Hol van már a felvilágosodás, a szüfrazsettek mozgalma… és mégis: annyi mindennek kell még változnia. Még annyi mindenért kell küzdenünk.

Egy hónapon keresztül mindenki Dél-Afrikára figyel, hiszen zajlik a világbajnokság, mindenütt a vuvuzela visszhangzik. Ezt a hirtelen kapott figyelmet talán az ország javára lehet fordítani, legalábbis sokan bíznak benne. Dél-Afrika gazdag nyersanyagban, s talán kevesek tudják, hogy parlamentjében ötven százalékos a nők aránya.

És mi van a másik oldalon? Szexuális bántalmazás, mindennapos erőszak és jogok, amelyek csak papíron léteznek. Rengeteg szervezet jött létre a nők megsegítésére, külföldi önkéntesek igyekeznek minél többet megtenni azért, hogy valami változzon. Mert valaminek változnia kell. Ha valahol megtörténhet az, hogy egy kislányt iskolába menet bántalmaznak, akkor valami nagyon nincs rendjén.

Amikor valaki ilyen híreket hall, mindig megbotránkozik. De vajon elég ez? Nos tudjuk, hogy nem mindenkinek engedi meg a helyzete, hogy cselekedjen. Ám már az is elég, ha egy ember felszólal és hallatja a hangját olyanokért, akiknek a világ olyan sarkaira kellett születniük, ahol még sok probléma vár megoldásra. Idén például a CNN Multichoice díjátadóján Samantha Rogerst választották meg Afrika legjobb újságírójának. A jelentéktelen emberek című cikkében ugyanis hitelesen tudta bemutatni a tanzániai albínók helyzetét, akiket gyakran testrészeikért ölnek meg, hogy azokat aztán szertartásokon használják fel.

Távoli vidékek ezek… de ne tekintsük a problémáikat is távolinak! Mert bár sok ezer kilométer választ el minket, semmiben sem különbözünk. Mind emberek vagyunk és mindannyiunkban meg kell lennie annak az emberségnek, amely tudatja velünk: ha mást nem is, de szolidaritást vállalnunk kell! A legjobb, ha elképzeljük, hogy mi lenne például, ha az utcán sétálva is akkora veszélynek lennénk kitéve, mint az afrikai nők? Talán így egészen máshogy indulunk el otthonról.

Ha időnként elmerengünk ilyen kérdéseken, máris közelebb jön hozzánk a világ. Sosem szabad megfeledkezni azokról, akiknek nem adatott meg, hogy a Föld egy fejlettebb pontján töltsék napjaikat. Nem állítom, hogy máris megváltjuk a világot, ha néha elgondolkozunk ilyenekről – de egyetlen gondolatnak is nagy ereje lehet. Ha már két emberben fogan meg egy közös gondolat, máris fordulhat egyet a világ. Most pedig csak remélni tudjuk, hogy az afrikai nőkért is megteszünk egy fordulatot…

Gönczi Petra

Nyakunkon a foci Vb. Mindenhonnan ölünkbe gurulnak a labdák, ott vannak a televízióban, az újságokban, az interneten. Épp utóbbit böngészve találtam rá a következő cikkrészletre: „A nők közül jóval többen vannak azok, akik csak a végeredményekre kíváncsiak, az erre  kérdésre igennel válaszoló 21 százalék között ugyanis háromszor akkora a gyengébb nem képviselőinek aránya, mint a férfiaké.”

A nők bizony kevésbé rajonganak a fociért, ez mindig is így volt és így is lesz. Mindig vannak kivételek persze, s mindannyiunkat örömmel tölt el, ha meg tudjuk lepni a férfiakat akár pusztán egy olyan bejelentéssel, hogy ma pedig megnézzük a meccset a tv-ben. Ez a sport kicsit olyan nekünk, mint a férfiaknak a sorozatnézés, hiszen mindkettőt ugyanaz a gondolat kíséri: „Megnézem már, mi ez a nagy felhajtás!”

Tény, hogy kevesebb érdeklődő akad a nők között, ha fociról van szó. Jómagam rajongtam érte kisgyerekként, ma sem vetem meg, ha épp nem arról van szó, hogy fel kell cserélnem egy olyan tevékenységgel, amely nagyobb adag fagylaltot és barátnői csevejt tartalmaz. Nos, itt egy ötlet. A Vb a legalkalmasabb arra, hogy barátnőinkkel vagy épp az ellenkező nem tagjaival kövessük a labda útját, s még a fagyi is elfér a kézben. Persze kérdés, hogy ha egyszer együtt van több lány, akkor hogyan lehet elkerülni a beszélgetést minden másról…

A 2006-os Vb-t követtem először figyelemmel, és rettentően élveztem. Egész nyárra belecsöppentem egy új világba, ahol ismertem a csapatokat, a játékosokat, tudtam, hogy ki kivel játszik és ki hogyan áll. Mit ne mondjak, ez nem tartott ki egész évben, ezért állíthatom, hogy abszolúte szezonális élvezője vagyok a futballnak. Megérzésem szerint pedig minden nő így van ezzel. Azaz tudjuk, hogy négyévente egy nyár igazán a férfiaké, s ilyenkor könnyebben kell tudnunk lemondani a távirányítóról is, de mindezt szívesen tesszük. Elvégre a nők mindig a csapatépítésre fókuszálnak, bármiről is legyen szó.

A végeredmények ismerete pedig feltételezem azért is különösen fontos, hogy ha már mindenki úgyis focilázban ég, a nők is bedobhassanak néhány gondolatot a beszélgetésbe, ha úgy adódik. A kötények, a szögletek és a piros lapok fordulataival pedig hadd fényeskedjenek a férfiak, hiszen ez igazán az ő területük. Mint mondottam volt tehát, a kulcsszó a csapatjáték. Működjünk együtt a férfiakkal a Vb idején, sokat nyerünk vele. Ráadásul nem maradunk le olyan jelenetekről, mint amikor Figo a 2006-os Világbajnokságon a mérkőzés végén megszabadult a mezétől…

Gönczi Petra