Effemine Blog

Nem is olyan rég, szerencsém volt Kopp Mária orvos-pszichiáter előadásán részt venni, habár a nagyobb létszám ellenére nem is igazán előadás volt, hanem nagy-nagy beszélgetés. Beszélgetés a magyar családokról, a magyar fiatalokról, a nők és férfiak viszonyáról, az emberi kapcsolatokról, mindarról, amire a leginkább vágyunk.

Mert, hogy ezekre vágyunk a legjobban, semmi kétség. Mindenki szeretne egy megfelelően fizető állást, szakmai sikereket, kipróbálni az érzést, amikor elismerik a munkáját, előléptetik, netán ő lesz a nagyfőnök. Természetes dolog, hogy vágyunk ilyesmire. Ám van még valami, ami még ennél is természetesebb vágyunk, maga az ösztön, hogy az emberi kapcsolatainkon keresztül boldogságot találjunk.

Manapság mindenütt csak azt halljuk, hogy Magyarország lakossága fogyatkozik, elöregedik a társadalmunk, nem lesz majd, aki gondját viselje a jelenlegi fiataloknak. Van, aki már unja, hogy a csapból is ez folyik, de az a nagy helyzet, hogy ez az a kérdés, ami mellett nem szabad elmenni. Ez bizony egy probléma, ami sok éve megoldásra vár. Hogy ez mikor fog elérkezni, nem tudjuk, az viszont biztos, hogy ha a felmérések sokkoló eredményei minél gyakrabban és gyorsabban be tudnak jutni a köztudatba (elég sürgős a dolog ugyanis), hamarabb megmozdulhat a változás szele.

Miféle sokkoló eredményekre gondolok? Például arra, hogy a magyar társadalom leveszélyeztetettebb csoportját a középkorú férfiak alkotják. A férfiakat ugyanis ma már olyan mértékű stressz éri, ami nagymértékben befolyásolja halálozási korukat, ez pedig sajnos hamarabb eljön, mint kellene. Az átrendeződött társadalmi viszonyok, mint, hogy például egyre több nő vállal munkát, keresi meg a kenyérre valót, komoly lelki problémákat vet fel a férfiban, akinek már a szülei is megmondták, hogy majd el kell tartani a családot. Ma már viszont nem olyan könnyű eltartani azt a családot, s a férfi, aki prioritását ebben a feladatban lelné meg, azt érzi, hogy valamit nagyon rosszul csinál.

Ezen gondolatok elhangzása bennem is elindított egy lavinát: Hát ilyen a modern férfi? Nem találja a helyét? Ennyire fél? Ennyire elégedetlen? Ennyire küzdenie kell? Aztán jöttek az első hozzászólások és egyre világosabbá vált, hogy a probléma valóban reális, a fiatal férfiak nem találják a helyüket (mellettünk), de még az ösvényt sem, amire ráléphetnének. Értik ők, hogy foglalkozni kell a nőkkel és az esélyegyenlőséggel, de mi lesz velük? Mindezt mindenféle felháborodás nélkül érdeklődték meg, sőt mintha valamit kétségbeesést szimatoltam volna.

Felmerült bennem a gondolat, hogy itt tényleg nagy a baj. Eddig azt hittem, hogy csak mi, lányok érezzük nagyon egyedül magunkat, most meg kiderül, hogy a fiatal huszonéves fiúk, akiktől a biztonságot, kényelmet, erőt várnánk, éppúgy elvesztek. Hát itt az azonosság. A fiatalok bizonyos értelemben útjukat vesztették… s jöhetne az okos kérdés: Miért nem találjuk meg egymást? Mégis hogyan rontottuk el mindazt, amit a szüleink és a nagyszüleink olyan jól csináltak?

Nem tanultuk meg a leckét. Mert, hogy nem az a gond, hogy a nő elmegy dolgozni és pénzt keres. Nem az a gond, hogy a férfi nem tudja feldolgozni, hogy nem csak ő tartja el a családot. A gond az, hogy képtelenek vagyunk megtalálni az egyensúlyt. A nő nem találja a megfelelő időpontot a családalapításhoz, a férfi elfelejti, hogy nem csak a család eltartása a dolga, hanem a családtagként való jelenlét. S ha belegondolunk, épp ezek azok a dolgok, amelyek a legnagyobb boldogságot okozhatják. Elvégre mi lehet szebb egy új élet megfoganásánál, vagy annál, ha a babát az édesapja is álomba tudja ringatni?

Egyensúly. Ez kell nekünk. Bennünk van, bennünk volt, csak elvesztettük. Szerezzük vissza!

Gönczi Petra

Ismerős valakinek Nancy Chodorow neve? Vagy kérdezzem inkább, hogy hallott-e már valaki a feminizmusról? Tüzetesen bevallom, miután korábban nem foglalkoztam a feminizmus kutatásával, számomra nem volt ismerős a név. Aztán hála a felsőoktatás egyre táguló lehetőségeinek, kezembe került az említett hölgy magyar nyelven is elérhető tanulmánya, s láss csodát, belevetettem magam a feminizmus és a pszichoanalitikus elmélet mélyen fortyogó bugyraiba. Mert hogy mélyen vannak. Nagyon mélyen.

Nancy Chodorow, aki a téma ma is élő jeles és elismert kutatója, olyan érdekes információkkal szolgál, amelyek nem csak hölgyek érdeklődését kelthetik fel. A tanulmánynak azon pontján akadt meg a szemem, amely a női és férfi identitást taglalja, s egyúttal leszögezi, hogy míg a lányok és a nők „léteznek”, a fiúk és férfiak „tesznek”, tehát a női identitás előírt, a férfi identitás „szerzett”.

Valahogy úgy néz ki ez a dolog, hogy a lányok már a születésük pillanatától elkezdhetik megélni a női identitásukat azzal, hogy azonosulnak az édesanyjukkal. A fiúknál azonban ez a történet csak később veszi kezdetét, méghozzá akkor, amikor rádöbbennek a különbségre, miszerint ők bizony nem olyanok, mint a drága mama.

A fiúk ezáltal igen nehéz helyzetben vannak. Számukra egy sor olyan férfi feladat marad sokáig ismeretlen mi több tökéletesen értelmetlen, amely lehetővé tenné, hogy azonosuljanak azzal a szereppel, amely később felnőtt korukban rájuk vár. Illetőleg megkezdjék az azzal való azonosulást.

Ebből származik a tény, hogy a lányok szocializációja viszonylag folytonos és bukkanómentes (egy bizonyos szakaszig), míg a fiúké kevésbé. (Ez persze differenciálódhat a társadalom jellegétől függően.). Ám mielőtt egyoldalú következtetésre jutnánk, célszerű elmondani, hogy ez együtt jár azzal is, hogy a lányok sorsa előre elrendeltté válik. A férfiak azonban megválaszthatják saját sorsukat, s mindjárt kiderül, hogy bár korábban komolyabb nehézségekkel kerültek szembe, ez a világ valahol mindig megadja a kárpótlást.

Az a nagy helyzet ugyanis, hogy (engedtessék meg, hogy most elsősorban a nyugati társadalmakat hozzuk szóba, ahogyan azt a jeles kutató is tette) a világ ezen az oldalán faramuci dolgok történnek, ami a nővé válást illeti. A világ, amelybe a lány beleszületik, abszolút előnyösnek tűnik számára, s megkezdődik a női identitás kialakítása. A lánynak „engedik”, hogy lány legyen, még az iskolában is, ahol a szorgalom és az ügyesség mindig kifizetődik. Ám a társadalomba történő valós kilépéssel hamar kiderül, hogy a legfontosabb privilégium nem az anyaság elérése. A nő kénytelen rádöbbenni, hogy a férfias jegyek az uralkodóak, mi több, „nem a nők a világ urai, hanem a férfiak”, mondja Beauvoir.

Chodorow idézi Horneyt is, aki szerint ez a fejlődésmenet az úgynevezett „menekülés a nőiség elől”. Ez nem jelent mást mint, hogy egy ellentmondásos kép és társadalom tárul a szemünk elé. Ez a társadalom (s újra engedtessék meg nekem, hogy a hitelesség kedvéért egy másik kutatótól idézzek, ezúttal Margaret Meadtől) „látszólag szélesre tárta a kaput a nő előtt, de útját a siker felé megnehezíti azon a címen, hogy árt vele saját házassági esélyeinek és a férfinak, aki mellett együtt halad az életben.”.

E bejegyzés célja csupán az, hogy abszolút laikusként megismertessem az Olvasót e szakterület egy nagyon apró szeletével, s elgondolkoztassam azokat, akik szeretnek elmerengeni ennek a világnak mindenféle furcsaságáról. Ám egy kérdésem maradt, amire remélem, idővel mind megtaláljuk a saját válaszunkat: Vajon a világ tesz minket furcsává vagy mi tesszük ilyen különössé a világot?

Gönczi Petra

A harmincas éveik végén járó nők azért fagyasztják le petesejtjeiket, mert még mindig keresik az igazit- mondja egy felmérés, melynek részleteit a BBC weboldalán is olvashatjuk.

Egy belga klinikán végezték a kutatásokat, s a beszámolók szerint a hölgyek fele azért vállalkozott petesejtjei lefagyasztására, mert le akarta venni magáról a megfelelő partner megtalálásával járó terhet. A vizsgálatban résztvevők harmada biztonsági okokból vágott neki, attól félvén, hogy termékenységük csökkeni fog az évek során. Sokan pedig úgy vélték, hogy előbb karrierjükre kívánnak fókuszálni, s „bebiztosítják” magukat ezzel a módszerrel, mire elérkezik a családalapítás ideje.

A beavatkozás alkalmanként 3000 fontba kerül, és sokaknak több, akár három alkalommal is vissza kell térniük ahhoz, hogy a megfelelő számban kerüljenek fagyasztásra a petesejtek. A vizsgálat vezetője, Dr. Julie Nekkebroeck úgy nyilatkozott, hogy a résztvevők közül mindenkinek volt már több kapcsolata, sőt egyikük a felmérés alatt is abban élt, de azt gondolták, hogy még nem találták meg a megfelelő férfit.

Szakértők azonban figyelmeztettek, hogy az öregedés nem csak a nők, de a férfiak termékenységére is hatással van, és amikor ezek a nők tényleg találkoznak az igazival, talán épp ő fog küzdeni termékenységi problémákkal.

Nos tehát nincs garancia, se így, se úgy. Ez a XXI. század folyton megtréfál minket, s mi súlyos összegeket költünk arra, hogy jobb ízű legyen az a nevetés. Kérdem én, hogy merre haladunk, ha már voltaképp azért is fizetünk (méghozzá nem is keveset), hogy egyszer esélyünk legyen egy olyan alapvetően természetes állapot elérésre, mint a terhesség?

Ugyanakkor értem én azon hölgyek logikáját is, akik mindenképp szeretnének családot, csak még előbb dolgoznának egy keveset. Vagy sokat. Kinek hogy tetszik. És az is rendben van, hogy még mindig nem találtuk meg az örök fiatalság receptjét, és bizony megállíthatatlanul öregszünk. És persze állandó dilemmánk újra visszatérőben van: hogyan legyünk függetlenek és elkötelezettek egyszerre?

Sok itt a kérdés, amiket mindenki máshogyan lát attól függően, hogy épp hol tart az életében és épp milyen célokért küzd. Fiatalokat is megkérdeztek arról, hogy mit gondolnak, ők megtennének-e egy ilyen lépést, úgymond a biztonság kedvéért. Ők azt mondták, talán az anyagiak miatt megfontolandó a dolog. Majd. Egyszer.

Na, de képzeljük el a harmincas nőt, aki azért dolgozott, hogy elismerjék, most pedig megtakarításait arra szánja, hogy egyszer esélye legyen a családra. Mert Ő már nem mondhatja, hogy majd, egyszer. Neki csak a „most vagy soha” van.

Azt gondolom, hogy talán a gyökereinél kell kezelni az ilyen problémákat, azaz elsőként elgondolkodni azon, hogy egyáltalán miért lett kitalálva ez az egész? Nem azt kell mondogatni, hogy bizony senki sem tehet arról, ha valaki csak későn találja meg az igazit. Inkább a társadalomnak kéne jobban támogatnia a fiatal hölgyeket a családvállalásban, amikor annak valóban itt az ideje, s egyben biztosítani őket arról, hogy semmit sem fognak veszíteni azzal, ha néhány évre felállnak az íróasztaltól.

Ha ez megvalósulna még ebben a században, szerintem sokkal többen állnánk fel. Sokkal többen.

Gönczi Petra