Effemine Blog

Évkezdő programként Tótvári Ági alumnánk jött el hozzánk, hogy önéletrajz-írásunkat trenírozza. Gyakorló HR-esként, rengeteg CV-t látva számos apróságnak tűnő, de annál fontosabb dologra hívta fel a figyelmünket.

Ági a tréning előtt pár nappal mindannyiunk CV-jét átnézte, így a tréningen mindenki személyre szóló tanácsokat is kaphatott. A legtöbb általános formai követelmény senkinek nem okozott gondot: mindenki esetében érthető volt az időrend a munkáit és tanulmányait illetően, és sehol sem bukkant Ági komolytalanságot sugárzó email címre sem.

Első és talán legfontosabb tanácsként hangzott el, hogy legyenek kiugróak a releváns dolgok az önéletrajzunkban: vonzzák, fókuszálják a HR-es figyelmét, hiszen sosincs idő mindent szóról szóra átolvasni. Éljünk a félkövér, dőlt stb. betűstílusokkal, tagoljunk térközzel, hogy azt lássa először meg a HR-es, amit mi szeretnénk magunkból megmutatni és ami persze az adott munkához elengedhetetlen.

Pályakezdőként fontos, hogy 1-1,5 oldalban össze kell tudnunk foglalni eddigi pályafutásunkat: szelektálni is tudnunk kell, fontossági sorrendet kell felállítanunk, és csak az adott pozícióhoz kapcsolódó legrelevánsabb tapasztalatokat kell megemlítenünk. Persze többen vannak, akik még nem rendelkeznek 2-3, vagy akár egyetlen munkahellyel sem. Ők minden bizonnyal azon izgulnak, mivel is töltsék meg az üres oldalt. Ági mindenkit bátorított, hogy soroljuk fel a szakunkhoz, érdeklődésünkhöz kötődő főbb kurzusokat a tanulmányok részletezéseként.

Számomra Ági egyik fő üzenete az volt, hogy önéletrajzunkkal igenis merjük kifejezni magunkat, ne rejtegessük egyéniségünket. Ne féljünk a szakmai dolgokon túl egy-két érdekességet is elárulni magunkról „lábjegyzetben”, önéletrajzunk befejezéseként. A szabadidős elfoglaltság, hobbi, egyesületi tagság, mint amilyen az Effemine, mind-mind érdeklődésre adhat okot, amely majd esetleg a későbbi interjún jól jön egy kevésbé feszélyezett hangulatú, informális beszélgetéshez.

Bár mindenki tovább tökéletesítheti a CV-jét, mégis álljon itt a tanulság, amit mindannyian megjegyezhettünk és hazavihettünk: ha nem hívnak be interjúra, nem választanak ki minket, egyikünk esetében sem az önéletrajzunkon, annak kinézetén múlik; hanem egész egyszerűen az adott pozícióhoz másra van szükség, mint amit mi épp akkor és ott, abban az élethelyzetben nyújtani tudunk.  Szóval tessék csak bátran küldeni az önéletrajzokat!

Dér Ágnes

Nemrég újabb érdekes tréningnek lehettünk a részesei  az Effemine szervezésében, Dobi Kitti vezetésével, aki 2004 –ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát pénzügy és e-business specializációval, s ma a Vodafone HR menedzsere.

Előadása során arról kaphattunk információt, hogy mit, miért és hogyan tegyünk, illetve ne tegyünk, melyek azok a tipikus „női hibák” amelyek elkerülése létfontosságú lehet a karrierünk szempontjából. Ugyanis minden mozdulatunk, gesztusunk, viselkedésünk, öltözékünk, irodai dekorációnk, képernyőkímélőnk, kézfogásunk személyünkről árulkodik, amelyek nemcsak a mi fegyverünk, védjegyünk lehet másokkal szemben, de előfordulhat, hogy épp ezek a tulajdonságaink jelentik majd az akadályt céljaink elérésében.

Dobi Kitti nem győzte hangsúlyozni, hogy mielőtt bármilyen tanácsot is megfogadnánk, előbb mindig értékeljük a munkáltatói környezetet: tulajdonképpen ez az alfája és omegája mindannak, hogy az előadáson hallottak alkalmazhatóak –e , és ha igen , hogyan és milyen mértékben.

De térjünk rá arra, hogy milyenek is vagyunk valójában, mi nők? Valóban igazak lennének azok a sztereotípiák, miszerint hajlamosak vagyunk –Kitti szavaival élve – „tyúkanyó” módjára gondoskodni munkatársaink szükséges napi süteménybeviteléről, avagy másoknak néha zavarba ejtő módon kitárulkozunk? Úgy érzem, el kell ismernünk, női mivoltunkból kifolyólag érzelgősebbek vagyunk férfi társainknál (ami ugyanakkor megfelelő dózisban adagolva sokszor előnyt jelent), igyekszünk harmonikus viszonyt ápolni kollégáinkkal, amelynek gyakran az lesz a következménye, hogy mi magunk a háttérbe szorulunk, és egy fals kép keletkezik rólunk környezetünkben.

Éppen ezért nagyon fontos az, hogy cselekedeteink tudatosak legyenek, mindig legyünk tisztában azzal, hogy tetteink, viselkedésünk valamilyen hatást válthat ki környezetünkben. Ez a hatás lehet, hogy emberileg pozitív, de munkánk és előremenetelünk szempontjából negatív képet fest majd rólunk.

Minden csak rajtunk áll. Természetesen nem kell feladnunk önmagunkat, de tudnunk kell, hogy ezen tulajdonságaink meghatározzák sikerességünket. Csak tőlünk függ, nekünk mi a fontosabb, mennyit vagyunk hajlandóak feladni személyiségünkből, s ha a cél azt kívánja, akár férfiasan is képesek legyünk viselkedni a munkahelyi szituációkban. A végső döntés a miénk. De ne feledjük, nincs rossz döntés, ha szívből jön, és boldoggá tesz minket. Ennek jegyében és elkerülendő végkifejletként soraimat egy Stephen R. Covey idézettel zárnám:

“A mindennapok forgatagában nagyon könnyen beleeshetünk a siker hajszolásának csapdájába: mind keményebben dolgozunk azért, hogy minél magasabbra jussunk az érvényesülés létrafokain, s csak amikor a létra tetejére érünk, vesszük észre, hogy az nem a jó falhoz támaszkodik.”

Kocsis Ágnes

Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád! – Úgy tűnik az utóbbi időben ez lett a jelszava sok munkáltatónak is, miután a kutatók bebizonyították, hogy kapcsolat van a boldogság és a produktivitás között. Nemes egyszerűséggel bebizonyították, hogy aki többet mosolyog a munkahelyén, az sokkal többet és eredményesebben tud dolgozni, mint azok, akiknek az idegességtől már a reggeli kávé is remeg a kezében.

A felfedezés tulajdonképpen nem új keletű, hiszen az utca embere is bármikor megmondja, hogy bizony nem tud úgy teljesíteni a munkájában, ha rosszkedvű, szomorú vagy netán depressziós. Ám századunk sajátossága, hogy csak akkor hajlandóak az emberek elfogadni és a gyakorlatban is alkalmazni valamit, hogyha tudományos alátámasztást is nyert a dolog.

A történet roppant egyszerű. Ha boldog vagy, jobb a kisugárzásod és a teljesítményed, több az energiád, egyúttal jobb kritikákat kapsz a munkahelyen, gyorsabban megjön az az előléptetés na meg a magasabb fizetés, mindez pedig jobb egészséget és persze még több boldogságot eredményez. Angyali körnek is nevezhetnénk.

Ezt a teóriát biztosították be számokkal, hogy a hitetlenek is belássák, minden esetben megtalálható a korreláció. A boldogabb kollégák 180 százalékkal több energiával dolgoznak, 155 százalékkal boldogabbak munka közben, 150 százalékkal pedig az életükben, 108 százalékkal könnyebben megy számukra az elköteleződés és 50 százalékkal motiváltabbak. Mindez összességében 50 százalékkal több eredményességet jelent a munkahelyen.

És ott van még az a logikus következtetés is, miszerint a boldog kolléga pozitív hatással van a többiekre is, ezért valóban igaz, hogy a „boldog ember csapatjátékos”. Az ilyen emberek a munkahelyen 80 százalékban arra fókuszálnak, ami a feladatuk, míg a kevésbé boldogak csak 40 százalékban. Ez heti két dolgos munkanap mínuszban, ami miatt ma már határozottan kevésbé keresettek szegény boldogtalanok.

Mindez önkéntelenül is eszembe juttatott egy japán közmondást, mely így szól: „Mindig az az erősebb, aki nem tombol, hanem mosolyog.” Ezek a szavak remekül kifejezik mindazt, amit a XXI. század emberének át kell élni nap mint nap. A dolgos hétköznapokban gyakran elvesznek azok, akik rossz fókuszpontot választanak, s nem csoda, ha nem hatalmas mosollyal az arcukon érkeznek a munkahelyükre. S hányan vannak olyanok, akik nem azt csinálják, amit egykor szerettek volna…

Csalóka dolog ez a mosolygás. Ha többek között azt is felmérik egy állás meghirdetésekor, hogy rendben van-e az életed, elégedett vagy-e, s legfőképp hányason áll a boldogság mércéd, akkor úgy nézem, valóban egyre több kihívásnak kell megfelelni manapság. S amint azt említettem, talán nem feltétlenül mérvadó egy mosoly sem, hiszen nem tudhatjuk mi húzódik mögötte.

Előfordulhat, hogy robotként, láthatólag minden feszültség nélkül végzi valaki a munkáját, persze az elmaradhatatlan mosollyal az arcán, miközben a valóságban csak egy elfáradt, talán gyermekes anyuka, aki azon agyal, hogyan hozza szinkronba az esti munkavacsorát és a kislánya balett óráját.

Szóval, bár nagyon pozitív eredményeket tártak fel a kutatók, azt hiszem minden dolgozó ember tudja, hogy néha nem olyan könnyű mosolyt előhúzni a zsebből. Általában a körülmények rabjai vagyunk, s bármikor belecsöppenhetünk a jelenetbe, mikor elmerengünk az íróasztal felett napirendünk kuszaságán, s a főnök emberségét megvillantva közli: „Mosolyogjon, kollegina!”.

Gönczi Petra

A június 22-én megjelenő Maxima kellemes meglepetést tartogat. Hogy miért nyitok egy olyan mondattal, amelyben egy női magazinról szólok, ahelyett hogy például azt tárgyalnám, ma épp mi történt a business vagy a politika világában a nőkkel? Nos, egyszerű a válasz. Az Effemine elnyerte a magazin által meghirdetett versenyt, amelyben az év női klubját keresték. Szóval miénk a 2010 női klubja cím, s nem mellesleg 500.000,- forint pénzjutalomban is részesültünk.

Egyesületünk huszonnyolc tagja tudja már, hogy egy különleges szervezet vagyunk, s még különlegesebb célokért küzdünk, melyekhez igyekszünk minden lehetőség megragadásával közelebb kerülni. Az, hogy a médiában is alkalmunk volt megjelenni, nos, ez csak a hab a tortán. S mi tehetné különlegesebbé ezt a blog bejegyzést? Ha betekintést nyerhetnétek abba a napba, amikor „a stáb” meglátogatott minket az egyetemen, mi pedig „médiaszereplőkké” lettünk.

Nos, először is az instrukcióknak megfelelően olyan színkavalkádot teremtettünk, amilyet csak tudtunk. Értem ez alatt a ruhákat, amikben megjelentünk és a díszleteket, amiket a főépület folyosóján percek alatt felépítettünk a semmiből. Őszintén szólva arra számítottunk, hogy ez egy tökéletes nap lesz úgy ahogy van, elvégre egy átlagos lány arról álmodik, hogy egy magazinnak fotózzák, s ezt az érzést most szorozzuk be huszonnyolccal. (Nem volt az olyan tökéletes, főleg ha a nem létező áramra, vagy a fájó talpakra gondolok, de ilyenkor a mosoly a lényeg, tudjuk jól.)

Csak úgy kopogtak a tűsarkak, miközben azon agyaltunk, hogyan tudnánk hangsúlyozni, hogy az egyesületben bizony kéz a kézben jár a külcsín és az értelem. Persze a villogó vaku elsősorban a fizimiskánkat fényezte, de minden egyes pillanat, amikor az egyesületről mesélhettünk, a lelkünknek esett jól.

Mialatt áramot csiholtunk, standot díszítettünk, a fotóst lestük munka közben, és öt percenként megbeszéltük, hogy milyen izgalmas ez az egész (no meg, hogy még hány óráig fog tartani?), csak remélni tudtuk, hogy a főszerkesztő Zellei Dóra is átérzi, miért is csináljuk azt, amit csinálunk. Hogy látni fogja, szívvel-lélekkel dolgozunk azon, hogy az egyetlen női diákszervezetként előmozdítsunk olyan folyamatokat, amelyeknek már a fiatal lányok is részesei lehetnek, s amelyek hosszabb távon is kihatnak a nők helyzetére.

Nem szeretném lelőni a poént, ám úgy gondoltam idézek a főszerkesztő leveléből, hogy felkeltsem mindenki kíváncsiságát, egyrészt, hogy megvegye az újságot, másrészt pedig, hogy lássa: az Effemine a nőkért él és munkálkodik, de anélkül, hogy bárkit a háttérbe szorítana. Hogy mást ne mondjak, tisztességesek a szándékaink.

„Ritkán látni ennyi nőt rivalizálás nélkül – talán ez volt a legmegkapóbb élményem aznap. Pedig ma minden a versenyről szól, pláne az ő húszas generációjukban, amelyben a suliból kikerülve mindenki a munkahelyért harcol. Mégis, ők úgy döntöttek: együtt harcolnak a majdani karrierjükért, nem pedig egymás ellen.”

Egy LGT dal híres sorai jutnak eszembe: „Nem adom fel, míg egy darabban látsz, nem adom fel, míg életben találsz…”. Valahogy így vagyunk mi ezzel, de nem győzzük hangsúlyozni: békével jöttünk.

Gönczi Petra