Effemine Blog

Az Effemine 2012 első HVG Állásbörzéjén is jelen volt, hogy a már hagyományossá váló Sikeres női karrierutak – Az első lépcsőfoktól a csúcsig előadássorozat keretében László Krisztinát, a magyarországi Marie Claire főszerkesztőjét kérdezze karrierjéről, élettapasztalatairól, a médiáról és arról, hogyan látja a mai fiatalok, pályakezdők helyzetét.

A közel egyórás beszélgetés nagy közönséget vonzott és biztosan nem távozott senki sem „üres kézzel” – vagy inkább útravaló, szellemi csemege nélkül. Azt hiszem, elmesélhetem, hogy Kriszta maga is meglepődött nem csak azon, mennyien látogattak ki a börzére, de azon is, mekkora előadóteret biztosítottak az Effemine programjának és természetesen az Ő személyének. Kriszta meglepettsége számunkra csak egy megszokott helyzetet jelentett, hiszen az évek folyamán pontosan kirajzolódott előttünk a HVG Állásbörzék és azokkal együtt az Effemine előadásainak egyre növekvő népszerűsége is.

Kriszta sokat mesélt a média mai helyzetéről és benne a magazinkészítés rejtelmeiről, arról, miben másak a hazai és a külföldi olvasóközönség elvárásai például egy divatmagazinnal kapcsolatban. Mint megtudtuk, a magyarországi Marie Claire több szempontból is különleges szereplője a sajtópalettának. Egyrészt bár folyamatosan lépést tart az aktuális trendekkel, mindig igyekszik olyan ruhadarabokat is megmutatni az olvasóközönségnek, amelyek például nem az haute couture világába kalauzolnak és nem feltétlenül kell lemeríteni a megvásárlásukhoz a bankkártyánkat sem. Másrészt pedig nem lehet kizárólagosan ráhúzni a divatköntöst, ugyanis számos olyan témával foglalkoznak az újság lapjain, amelyek a modern nő lelki és szellemi felfrissülését szolgálják. Akár nemzetközi, akár hazai sztorikról legyen szó, ha a Marie Claire hasábjain megjelenik, biztosan tudhatjuk, hogy érdemes a témára odafigyelni.

Ami pedig a fiatalok lehetőségeit illeti, Kriszta szerint a kitartás mindenképp kifizetődik. Aki gyakornokként belecsöppen például a média világába, pontosan tudnia kell merre tart, s végül hova szeretne megérkezni. Ha keményen dolgozunk, és ez bármely mai pályakezdő számára követendő, előbb-utóbb meg lesz az eredménye. Kriszta úgy látja, nagy szerencséje volt, hogy a rendszerváltáskor került a munkaerőpiacra, hiszen akkor többek között azok tudták tehetségüket leginkább kamatoztatni, akik több nyelvet beszéltek. A mai fiatalok azonban nehezebb helyzetben vannak, sok a bizonytalan tényező és csakis azok jutnak előre, akik biztosak magukban. És persze egy kis szerencse azért ma sem elhanyagolható: „Jókor kell jó helyen lenni.” – összegezte Kriszta.

Vendégünk személyes életútjáról is sok mindent megtudhattunk, így azt, hogyan került a bölcsészek világából a szépségiparba és hogyan rendezkedett be az újságírás háza táján. Egy rendkívül tartalmas karrier bontakozott ki előttünk a beszélgetés során, melynek még közel sincs vége. Bár Kriszta kérdésünkre azt válaszolta, külföldre például már nem tenne hosszabb kitérőt munka terén, rendkívül bizakodó a jövővel kapcsolatban, hiszen határozott véleménye, hogy ha az embernek van egy B terve, akkor nem érheti meglepetés. Pontosan az a tudatosság érződik a szavaiból és az a harmónia a személyéből, amelynek megteremtése az Effemine lányok egyik célja is. Ennek szellemében reméljük, hogy 2012 mindannyiunk éve lesz. És még sok más év is…

Gönczi Petra

A XX. századbeli nemzetközi nőmozgalom eredményeként lehetővé vált, hogy a nők választhatnak és választhatók, munkába állhatnak bármilyen területen, és a férfiakéval azonos jogokat élveznek, mégis sok tennivaló maradt még az egyenlőség terén. A XXI. század egyik legnagyobb kihívása az, hogy miként tudunk kölcsönös tiszteleten és demokrácián alapuló párkapcsolatokat kialakítani, melyben mindkét fél kiteljesedhet.

Számos sikeres nőt találunk a gazdasági szférában, a médiában, a közélet vagy a kultúra területén, de a párkapcsolatokban még mindig újratermelődnek a társadalmi nemi szerepek diktálta igazságtalanságok. A férfi-nő kapcsolatokat áthatják az apró, szinte észrevehetetlen kontrolláló gesztusok, megerősítve a hagyományos szerepleosztást; melyben a férfi a családfő, a nő meg egyszerre anya, szakács, feleség, asszisztens, titkárnő, diszpécser, pszichológus, szociális gondozó, telefonos kisasszony, portás, takarítónő és ruhatáros. Ezeket a láthatatlan csapdákat veszi sorra Luis Bonino és Szil Péter könyve Hétköznapi hímsovinizmus címmel.

Mivel a durva erőszak és a nyíltan kimondott elnyomás mára már szalonképtelenné váltak, ezért a férfiak rafináltabb eszközökhöz folyamodtak, hogy a „helyükön”, vagyis kontroll alatt tartsák a nőket, melyeket sokszor a nélkül alkalmaznak, hogy ennek hatalmi jellege eljutna a tudatukig. Ez ugyanúgy érvényes az üzleti életben, mint a párkapcsolatokban. Előbbire példa, amikor a férfiak a rendes munkaidőn kívüli időpontokat használják a fontos üzleti vagy politikai döntések meghozatalára, melyeken a nők általában nem tudnak jelen lenni, hiszen rájuk hárul a családi feladatok döntő többsége, még akkor is, ha a munkahelyükön döntési pozícióban vannak.

A párkapcsolati machinációkra a Hétköznapi hímsovinizmus számos példát hoz, melyek elsőre akár jelentéktelennek vagy banálisnak is tűnhetnek, ám hosszú távon felőrlik a nőket, és megmérgezik a kapcsolatot. Ilyen például a tér feletti uralom, amikor a férfi szétszórja a ruháit az egész lakásban, a nappaliban álló fotelben sziesztázik, amely lehetetlenné teszi, hogy más is használja ezt a közös teret, kisajátítja a tévét vagy szétterpesztett lábaival elfoglalja az egész teret az asztal alatt. Ugyanezt megcsinálhatja az idővel is, amikor a párját túlterhelve szakít magának időt pihenésre és szórakozásra, vagy alaptalanul halaszthatatlannak állít be bizonyos tevékenységeket, hogy távol tartsa magát az otthoni tennivalóktól. Hasonló trükk a döntési jog kizárólagossá tétele is. Ennek legtipikusabb példája a tv távirányítójának kisajátítása, majd „gáláns” átadása a nőnek akkor, ha már nem érdekli semmilyen program.

A férfi repertoár további eleme a szertartásos jelenlét is. Mondjuk, amikor jelen van a bevásárlásnál, de a nő pakol be mindent a bevásárlókocsiba, a férfi meg csak nézelődik. Hasonló elterelő elem a szelektív tapasztalatlanság esete is, amikor a férfi valamilyen házimunkára alkalmatlannak állítja be magát. „Én is főznék, szívem, de te olyan jól csinálod.” (Értsd: Nem szeretem, inkább csináld meg te!) Valamint az is rejtély, hogy miként tud minden férfi könnyedén kezelni egy olyan bonyolult készüléket, mint a számítógép, miközben képtelen beindítani egy mosógépet. Továbbá nagyon jól értenek ahhoz is, hogy miként lehet a számukra érdektelen feladatokat áthárítani a nőkre. Amely akár odáig is elmehet, hogy a nő választja ki vagy vásárolja meg, hogy milyen ruhát viseljen a párja, aki addig a kisgyerek kényelmes szerepét alakítja. Persze csak hasonló esetekben, hiszen egyébként ő a családfő. Ha pedig a nő esetleg rámutat valamely felsorolt esetre, és felelősségre vonja a férfit, akkor általában egy „Á, nem is olyan vészes a helyzet…”-kezdetű magyarázkodást kap, vagy jön az előnyös összehasonlítás esete („Vannak nálam rosszabb férfiak is!” és társai). Érdekes módon a férfi soha nem hasonlítja magát nála jobb férfiakhoz…

Fodor Kata

Minden Effemine tag nagy lelkesedéssel várta az őszi HVG Állásbörzén rendezett előadást, amelyen Ördög Nóra volt vendégünk. Nórit elsősorban karrierjéről és személyes tapasztalatairól kérdeztük, s a beszélgetés során sok hasznos tanáccsal látott el minket saját karrierünk építéséhez.

Nóri 19 évesen került az RTL Klubhoz gyakornokként, ahol eleinte kávéfőzéssel és fénymásolással foglalkozott, majd szép lassan haladt felfelé a ranglétrán. Első jelentősebb szerepei között a Kölyök Klubbot említette, ezt követte a Reggeli és az igen nagy sikerű Szombat esti láz, majd a Csillag Születik. Az első X-Faktorban még Sebestyén Balázs oldalán láthattuk háziasszonyként, azonban az idén elindult új szériában már egyedül birkózik meg a műsorvezetéssel. Mint mesélte, izgatottan várja a kihívást, úgy érzi felnőtt a feladathoz.

A médiában betöltött szerepei mellett igyekszik időt szentelni más elfoglaltságoknak is, melyeknek köszönhetően harmonikusabb életet élhet. Gyerekkori barátnőjével vállalkozást alapított Angyal Műhely néven, amely különböző programokkal segíti a nőket álmaik elérésében, szárnyaik bontogatásában, valódi önmaguk megtalálásban.

Elmondása szerint ő maga sosem várt el túl sokat egy-egy lehetőségtől, mindig az adott szituációból próbálta meg kihozni a maximumot. Eleinte őt is csak kisebb feladatok találták meg, de visszagondolva ezt épp így látja jónak, hiszen ezek tették lehetővé, hogy most nagy felelősséggel járó munkákat is el tudjon vállalni. Fontosnak tartja, hogy főleg a médiában, de manapság minden területen, az embernek legyen egészséges önbizalma. Mindenkinek meg kell találni azokat a képességeit, amelyekre büszke lehet, és amelyekkel kiemelkedhet. Az egyetemista lányoknak azt tanácsolta, hogy már tanulással töltött éveik alatt is próbálják ki magukat a szakmában, szerezzenek minél több tapasztalatot. Ő maga is így került az RTL Klubhoz, amely végül meghozta számára a sikert.

Sokunkat lenyűgözött Nóri természetessége és kedvessége, akinek karrierje során sikerült megtartania saját egyedi stílusát, egyéniségét és értékeit. Úgy gondolom, hogy talán ez a legfontosabb „lecke”, amit a beszélgetés során megtanulhattunk Nóritól.

Bagi Detti

Hetek óta egy téma jár a fejemben: nők és a média. Pontosabban, hogyan lehet nőként érvényesülni ezen a területen? Nem titkolom, hogy ez a célom, és minél inkább beljebb kerülök a média erdejébe, érzem, hogy itt aztán nehéz lesz tájékozódni, és még nehezebb eljutni valahová. Az első gondolat a fejemben nagyjából így hangzott, mikor ebbe a bizonyos erdőbe léptem: „Te jó ég! Nem elég, hogy ilyen sűrű erdőbe keveredtem, rengeteg tehetséges ember közé, de csak azért, mert nőnek születtem még egy lépéssel hátrébb indulok”.

Elkezdtem kutakodni, olvasgatni, hogyan is állunk mi, nők a médiában. Meg voltam győződve róla, hogy tőlem nagyobb tudással rendelkező szakemberek, reprezentatív kutatások eredményeivel fogják alátámasztani feltételezésem, hogy „itt is elveszik a kenyerünk”. Nekifeküdtem a kutatásoknak, és több cikken, TV műsoron túl megállapítottam, hogy igazam van! Feltételezésem hivatalosan is alátámasztották, de nem könnyebbültem meg.

Az olvasó fejében jogosan merülhet fel a kérdés az előbb olvasottak alapján, hogy miért pont a média? Hiszen más területeken is léteznek egyenlőtlenségek. Azon felül, hogy ebben próbálom megtalálni a saját utam, azt gondolom, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy a hírek és vélemények legfontosabb és legjelentősebb része a média csatornáin jut el az emberekhez, formálja a tömeg véleményét. Nagyon fontos tehát a média tartalma, ki mondja a híreket és mit mond. Ezt a Nemzetközi Médiafigyelő Projekt kutatása is alátámasztja, miszerint Magyarországon, hogy ne menjek messzire, 25% a női híralanyok, és alig 50% a médiában dolgozó nők aránya a férfiakéhoz képest. Elmondható tehát, hogy a hírmédiában ábrázolt világ egy túlnyomórészt férfivilág.

Mért nincs ez így jól? Mért kell több női hírszereplő? Mert olyan női témák nem kapnak hangot, és most messzire megyek, mint, hogy Afrikában nők millióit csonkítják meg évente, de VV Anikó századik plasztikai sebészeti beavatkozásáról nem maradunk le soha. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy ne elégítsék ki az egyes hírmédiumok a fogyasztók azon szegmensét, akik az utóbbi után érdeklődnek (hozzáteszem, sokan vannak). A problémát abban látom, hogy míg az előbbi téma szinte nem kap felületet, addig az utóbbi túlzottan nagyot kap.

A rengetek kutakodás után arra a következtetésre jutottam, hogy ez ellen azonnal tenni kell: több nőt a médiába! Egészen az Effemine kerekasztal-beszélgetésig azt gondoltam, hogy a világ, a társadalom hibája, hogy ilyen adatok látnak napvilágot, mint amiket az előbb említettem. Szóval ezen a kerekasztal-beszélgetésen volt szerencsém, többedmagammal, beszélgetni Orosz Györgyivel, az FN.hu főszerkesztőjével, aki azon a véleményen van, hogy nem a nemek számítanak, hanem az egyén. Ha valamit igazán akar az ember fia/lánya, és annak érdekében tesz is valami, akkor eléri a célját. Hitelesnek tűnt, hiszen olyan szakmai tapasztalat van a háta mögött, amiről én (még) csak álmodom.

Továbbra is meggyőződésem, hogy több nő kell a médiába, több nőkről szóló hír kell, de a hozzáállásom változott a kérdéshez. Most már azt hiszem, hogy nem nőként, hanem emberként kell a feladatokhoz állni, és az elénk gördülő akadályok elé. Nem azon sajnálkozom, hogy nőként biztosan nehezebb lesz, hanem azon gondolkodom, hogy hogyan faraghatok előnyt belőle, mert biztos vagyok benne, hogy van előnye.

Barabás Lenke

A múlt héten kiderült, hogy a következő években ki melyik egyetemen és szakon fogja eltölteni mindennapjait, augusztusban pedig már tele lesznek a kis gólyákkal a pályaudvarok. Idén is megvoltak persze a slágerszakok és úgy néz ki, alig változott valami. Továbbra is diplomát akar mindenki, és talán valóban beigazolódik félelmünk: a XXI. század bár fényesen világít a sötét középkorhoz képest (ami egyébként nem is volt olyan sötét), lassan nem lesz, aki értene a villanyszereléshez.

Az idei legnépszerűbb szakok között volt a turizmus-vendéglátás, a gazdálkodás és menedzsment, a jogi tanulmányok, de sokan jelentkeztek mérnöknek, általános orvosnak, nem kevesen akarnak pénzügyet tanulni, mások pedig a média és a kommunikáció berkeiben akarnak járatosak lenni egy szép napon.

Bezzeg a mi időnkben…- mondják a nagyok, amikor azt látják, micsoda verseny folyik ma már egy-egy munkáért, és hogyan szipolyozzák ki a fiatalokat a nagy multik, vagy épp hogyan fordulnak egymásnak, amíg egy állásinterjúra várakoznak az iroda előtt. Itt már minden a munkáról, a teljesítményről, a hosszú túlórákról, a gyorsaságról folyik és nem az emberről. Mégis a legtöbb fiatal, épp erre vágyik. Naivak vagyunk vagy csak önkéntelenül is magunkra vállaljuk azt, amit ez a század ránk kényszerít?

Időnként azonban mind rádöbbenünk, hogy mégsem olyan fényesen tündöklő az életünk, kiváltképp, ha eltűnik a fény. És ezúttal szó szerint értem. Ha ugyanis minden áram eltűnik a lakásból és egyúttal az életünkből, diploma ide vagy oda, senki sem fogja tudni megoldani a helyzetet, csak egy igazi szakember. Régi klisé ez, de szent igaz. Mert bár nem könnyű legyűrni a lexikonokat sem, de a vezetékek között eligazodni sem egy sétagalopp.

Piros vagy kék vezeték? Akármelyik is legyen, jól kell választani, mert bizony minden a választáson múlik. Sok gólya csak később jön rá, hogy talán rossz szakot választott és nem azt csinálja, amit szeret már most sem. Valamilyen módon meg kellene találnunk azt az egészséges arányt a szellemi és a fizikai munka között, ami mindenkinek jó. Na, de van olyan, hogy mindenkinek jó? Ha mást nem is tehetünk, de hinni kell benne, hogy van ilyen, vagy valami, ami súrolja a határát.

A legjobb, ha csakis arra gondolunk, amit mi igazán szeretnénk. És nem mindig arra, amit megkövetelnek tőlünk. Persze nem mindenki engedheti magának, hogy azt csinálja, amit szeretne. Mind tudjuk, hogy vannak, akik nem választhatnak. Ezért talán első lépésként csak a gondolkodásmódunkon kellene változtatni. Nem azt hangoztani úton-útfélen, hogy egyetlen diplomával már semmit sem érsz a mai világban, hanem elfogadni azt, hogy a bársonykötéses kiskönyv nélkül is lehetsz sikeres.

Nagy hibája ennek a századnak, hogy elhiteti a fiatalokkal, hogy mindenre képesek. De nem kell mindenre képesnek lennünk. Csakis arra kell képesnek lennünk, amit mi fontosnak tartunk elérni. Ha nekünk az a fontos, hogy egy nap saját íróasztalunk legyen, akkor azért kell dolgoznunk. Ha az tesz minket boldoggá, hogy pontosan tudjuk, mikor kell elvágni a piros vagy a kék vezetéket, akkor egyszer kezünkben lesz az a harapófogó.

Ne hagyjuk, hogy elvakítson minket ez a fényes XXI. század. Csupa illúzió, minket kivéve. Csak mi vagyunk igaziak, csak mi tudunk változtatni. Csak a mi fényünk igazi, csak az emberi kéz tudja megjavítani azt az elromlott villanykörtét. A többi csak illúzió.

Gönczi Petra

A június 22-én megjelenő Maxima kellemes meglepetést tartogat. Hogy miért nyitok egy olyan mondattal, amelyben egy női magazinról szólok, ahelyett hogy például azt tárgyalnám, ma épp mi történt a business vagy a politika világában a nőkkel? Nos, egyszerű a válasz. Az Effemine elnyerte a magazin által meghirdetett versenyt, amelyben az év női klubját keresték. Szóval miénk a 2010 női klubja cím, s nem mellesleg 500.000,- forint pénzjutalomban is részesültünk.

Egyesületünk huszonnyolc tagja tudja már, hogy egy különleges szervezet vagyunk, s még különlegesebb célokért küzdünk, melyekhez igyekszünk minden lehetőség megragadásával közelebb kerülni. Az, hogy a médiában is alkalmunk volt megjelenni, nos, ez csak a hab a tortán. S mi tehetné különlegesebbé ezt a blog bejegyzést? Ha betekintést nyerhetnétek abba a napba, amikor „a stáb” meglátogatott minket az egyetemen, mi pedig „médiaszereplőkké” lettünk.

Nos, először is az instrukcióknak megfelelően olyan színkavalkádot teremtettünk, amilyet csak tudtunk. Értem ez alatt a ruhákat, amikben megjelentünk és a díszleteket, amiket a főépület folyosóján percek alatt felépítettünk a semmiből. Őszintén szólva arra számítottunk, hogy ez egy tökéletes nap lesz úgy ahogy van, elvégre egy átlagos lány arról álmodik, hogy egy magazinnak fotózzák, s ezt az érzést most szorozzuk be huszonnyolccal. (Nem volt az olyan tökéletes, főleg ha a nem létező áramra, vagy a fájó talpakra gondolok, de ilyenkor a mosoly a lényeg, tudjuk jól.)

Csak úgy kopogtak a tűsarkak, miközben azon agyaltunk, hogyan tudnánk hangsúlyozni, hogy az egyesületben bizony kéz a kézben jár a külcsín és az értelem. Persze a villogó vaku elsősorban a fizimiskánkat fényezte, de minden egyes pillanat, amikor az egyesületről mesélhettünk, a lelkünknek esett jól.

Mialatt áramot csiholtunk, standot díszítettünk, a fotóst lestük munka közben, és öt percenként megbeszéltük, hogy milyen izgalmas ez az egész (no meg, hogy még hány óráig fog tartani?), csak remélni tudtuk, hogy a főszerkesztő Zellei Dóra is átérzi, miért is csináljuk azt, amit csinálunk. Hogy látni fogja, szívvel-lélekkel dolgozunk azon, hogy az egyetlen női diákszervezetként előmozdítsunk olyan folyamatokat, amelyeknek már a fiatal lányok is részesei lehetnek, s amelyek hosszabb távon is kihatnak a nők helyzetére.

Nem szeretném lelőni a poént, ám úgy gondoltam idézek a főszerkesztő leveléből, hogy felkeltsem mindenki kíváncsiságát, egyrészt, hogy megvegye az újságot, másrészt pedig, hogy lássa: az Effemine a nőkért él és munkálkodik, de anélkül, hogy bárkit a háttérbe szorítana. Hogy mást ne mondjak, tisztességesek a szándékaink.

„Ritkán látni ennyi nőt rivalizálás nélkül – talán ez volt a legmegkapóbb élményem aznap. Pedig ma minden a versenyről szól, pláne az ő húszas generációjukban, amelyben a suliból kikerülve mindenki a munkahelyért harcol. Mégis, ők úgy döntöttek: együtt harcolnak a majdani karrierjükért, nem pedig egymás ellen.”

Egy LGT dal híres sorai jutnak eszembe: „Nem adom fel, míg egy darabban látsz, nem adom fel, míg életben találsz…”. Valahogy így vagyunk mi ezzel, de nem győzzük hangsúlyozni: békével jöttünk.

Gönczi Petra