Effemine Blog

A múlt héten kiderült, hogy a következő években ki melyik egyetemen és szakon fogja eltölteni mindennapjait, augusztusban pedig már tele lesznek a kis gólyákkal a pályaudvarok. Idén is megvoltak persze a slágerszakok és úgy néz ki, alig változott valami. Továbbra is diplomát akar mindenki, és talán valóban beigazolódik félelmünk: a XXI. század bár fényesen világít a sötét középkorhoz képest (ami egyébként nem is volt olyan sötét), lassan nem lesz, aki értene a villanyszereléshez.

Az idei legnépszerűbb szakok között volt a turizmus-vendéglátás, a gazdálkodás és menedzsment, a jogi tanulmányok, de sokan jelentkeztek mérnöknek, általános orvosnak, nem kevesen akarnak pénzügyet tanulni, mások pedig a média és a kommunikáció berkeiben akarnak járatosak lenni egy szép napon.

Bezzeg a mi időnkben…- mondják a nagyok, amikor azt látják, micsoda verseny folyik ma már egy-egy munkáért, és hogyan szipolyozzák ki a fiatalokat a nagy multik, vagy épp hogyan fordulnak egymásnak, amíg egy állásinterjúra várakoznak az iroda előtt. Itt már minden a munkáról, a teljesítményről, a hosszú túlórákról, a gyorsaságról folyik és nem az emberről. Mégis a legtöbb fiatal, épp erre vágyik. Naivak vagyunk vagy csak önkéntelenül is magunkra vállaljuk azt, amit ez a század ránk kényszerít?

Időnként azonban mind rádöbbenünk, hogy mégsem olyan fényesen tündöklő az életünk, kiváltképp, ha eltűnik a fény. És ezúttal szó szerint értem. Ha ugyanis minden áram eltűnik a lakásból és egyúttal az életünkből, diploma ide vagy oda, senki sem fogja tudni megoldani a helyzetet, csak egy igazi szakember. Régi klisé ez, de szent igaz. Mert bár nem könnyű legyűrni a lexikonokat sem, de a vezetékek között eligazodni sem egy sétagalopp.

Piros vagy kék vezeték? Akármelyik is legyen, jól kell választani, mert bizony minden a választáson múlik. Sok gólya csak később jön rá, hogy talán rossz szakot választott és nem azt csinálja, amit szeret már most sem. Valamilyen módon meg kellene találnunk azt az egészséges arányt a szellemi és a fizikai munka között, ami mindenkinek jó. Na, de van olyan, hogy mindenkinek jó? Ha mást nem is tehetünk, de hinni kell benne, hogy van ilyen, vagy valami, ami súrolja a határát.

A legjobb, ha csakis arra gondolunk, amit mi igazán szeretnénk. És nem mindig arra, amit megkövetelnek tőlünk. Persze nem mindenki engedheti magának, hogy azt csinálja, amit szeretne. Mind tudjuk, hogy vannak, akik nem választhatnak. Ezért talán első lépésként csak a gondolkodásmódunkon kellene változtatni. Nem azt hangoztani úton-útfélen, hogy egyetlen diplomával már semmit sem érsz a mai világban, hanem elfogadni azt, hogy a bársonykötéses kiskönyv nélkül is lehetsz sikeres.

Nagy hibája ennek a századnak, hogy elhiteti a fiatalokkal, hogy mindenre képesek. De nem kell mindenre képesnek lennünk. Csakis arra kell képesnek lennünk, amit mi fontosnak tartunk elérni. Ha nekünk az a fontos, hogy egy nap saját íróasztalunk legyen, akkor azért kell dolgoznunk. Ha az tesz minket boldoggá, hogy pontosan tudjuk, mikor kell elvágni a piros vagy a kék vezetéket, akkor egyszer kezünkben lesz az a harapófogó.

Ne hagyjuk, hogy elvakítson minket ez a fényes XXI. század. Csupa illúzió, minket kivéve. Csak mi vagyunk igaziak, csak mi tudunk változtatni. Csak a mi fényünk igazi, csak az emberi kéz tudja megjavítani azt az elromlott villanykörtét. A többi csak illúzió.

Gönczi Petra

Időnként meglepődöm azon, hogy immár a XXI. századot írjuk. Különösen, ha arról olvasok, hogy néhány országban milyen a nőket hátrányosan megkülönböztető tradíciók élnek. Hol van már a felvilágosodás, a szüfrazsettek mozgalma… és mégis: annyi mindennek kell még változnia. Még annyi mindenért kell küzdenünk.

Egy hónapon keresztül mindenki Dél-Afrikára figyel, hiszen zajlik a világbajnokság, mindenütt a vuvuzela visszhangzik. Ezt a hirtelen kapott figyelmet talán az ország javára lehet fordítani, legalábbis sokan bíznak benne. Dél-Afrika gazdag nyersanyagban, s talán kevesek tudják, hogy parlamentjében ötven százalékos a nők aránya.

És mi van a másik oldalon? Szexuális bántalmazás, mindennapos erőszak és jogok, amelyek csak papíron léteznek. Rengeteg szervezet jött létre a nők megsegítésére, külföldi önkéntesek igyekeznek minél többet megtenni azért, hogy valami változzon. Mert valaminek változnia kell. Ha valahol megtörténhet az, hogy egy kislányt iskolába menet bántalmaznak, akkor valami nagyon nincs rendjén.

Amikor valaki ilyen híreket hall, mindig megbotránkozik. De vajon elég ez? Nos tudjuk, hogy nem mindenkinek engedi meg a helyzete, hogy cselekedjen. Ám már az is elég, ha egy ember felszólal és hallatja a hangját olyanokért, akiknek a világ olyan sarkaira kellett születniük, ahol még sok probléma vár megoldásra. Idén például a CNN Multichoice díjátadóján Samantha Rogerst választották meg Afrika legjobb újságírójának. A jelentéktelen emberek című cikkében ugyanis hitelesen tudta bemutatni a tanzániai albínók helyzetét, akiket gyakran testrészeikért ölnek meg, hogy azokat aztán szertartásokon használják fel.

Távoli vidékek ezek… de ne tekintsük a problémáikat is távolinak! Mert bár sok ezer kilométer választ el minket, semmiben sem különbözünk. Mind emberek vagyunk és mindannyiunkban meg kell lennie annak az emberségnek, amely tudatja velünk: ha mást nem is, de szolidaritást vállalnunk kell! A legjobb, ha elképzeljük, hogy mi lenne például, ha az utcán sétálva is akkora veszélynek lennénk kitéve, mint az afrikai nők? Talán így egészen máshogy indulunk el otthonról.

Ha időnként elmerengünk ilyen kérdéseken, máris közelebb jön hozzánk a világ. Sosem szabad megfeledkezni azokról, akiknek nem adatott meg, hogy a Föld egy fejlettebb pontján töltsék napjaikat. Nem állítom, hogy máris megváltjuk a világot, ha néha elgondolkozunk ilyenekről – de egyetlen gondolatnak is nagy ereje lehet. Ha már két emberben fogan meg egy közös gondolat, máris fordulhat egyet a világ. Most pedig csak remélni tudjuk, hogy az afrikai nőkért is megteszünk egy fordulatot…

Gönczi Petra

Hölgyeknek a belépés fél áron! Mi több, ingyenes! Ezek a csalogató mondatok olykor tömegeket vonzanak egy-egy szórakozóhelyre: előbb jönnek a hölgyek, miattuk pedig benéznek az urak is. Évek óta él ez a rendszer több országban, afféle bevett gyakorlat, amihez már mindenki hozzászokott, aki időnként az éjszakát járja. De vajon mindenki el is fogadja?

Nos, úgy néz ki, hogy mégsem mindenütt egyöntetű a lelkesedés. Az Egyesült Államokban ugyanis felszólaltak az emberi jogok védelmében, s Minnesota állam illetékesei kijelentették: ez így nem mehet tovább. Az amerikai „happy hour” rendszer ugyanis, amikor a hölgyek olcsóbban fogyaszthatnak, szintén kivívta sokak ellenszenvét, elvégre az diszkriminálja a férfiakat.

Megmondom őszintén, két pont között gyötrődöm. Egyrészt érdekesnek látom, hogy egy ilyen apróság miatt a férfiak ennyire felháborodjanak, miközben a világ néhány pontján még mindig probléma a nők diszkriminálása ennél sokkal nagyobb mértékben. És itt ne csak a Közel-Keletre gondoljunk! Európa sem dicsekedhet például sok női vezetővel, bár elismerem, hogy ez sok egyéb kérdést felvet, amivel majd máskor fogunk foglalkozni. Másrészt pedig objektívebb mércével érthetőnek és elfogadhatónak tartom a dolgot, elvégre egy rendelkezés akkor igazságos, ha minden egyes esetben alkalmazzák, és nem tesznek kivételeket. Különösen igaz ez, amikor az emberi jogokról beszélünk.

Mellesleg nem tudom megállni, hogy eszembe jussanak olyan jelenetek a Szex és New Yorkból, amikor Steve és Miranda közé a pénz ver éket és nehezen tudnak túllépni a köztük tátongó társadalmi helyzetből fakadó differenciákon. Mindez felvetette bennem a kérdést, hogy mi van azokkal a férfiakkal, akiknek kevésbé van tele a pénztárcájuk, de nem szeretnének elesni potenciális jövendőbelijüktől? Érdemes ezen elmélázni, ugyanis valóban szükséges objektíven közelíteni egy ilyen kérdéshez ahhoz, hogy ne álljunk elhamarkodottan egyik vagy másik oldalra.

Ugyanakkor azt is tudom, hogy miután ez a rendszer mind a mai napig életben van, azaz már hosszú-hosszú évek sem koptatták el ezt a gyakorlatot, igyekeznünk kell meglátni mindebben az üzletet. A szórakozóhelyek ugyanis elsősorban a bevétellel törődnek, ma ilyen a business, kérem. Csalogatni kell a vevőt, hogy az aztán újabb vevőket hozzon. Több vevő, nagyobb népszerűség, több profit. Minden egyéb másodlagos.

Szóval akkor mi is itt a kérdés? Hova tehetjük a voksunkat? Nők kontra férfiak? Jog kontra business? Egyáltalán szükségesek ezek az állandó harcok? Nos, úgy néz ki, hogy azok. Mert, hogy figyeljük csak meg ezeket a párokat. Mit is csinálnának egymás nélkül nő és férfi, a jog és az üzleti világ? Se veled, se nélküled kapcsolat, amit időnként nem árt felrázni, hogy életet leheljünk bele.

Azt hiszem, most is valami ilyesmiről lehet szó, elvégre már annyian zászlajukra tűzték a nők egyenjogúságáért folytatott küzdelmet: valakinek ki kell állnia a másik nemért is, nemde? Én azt mondom, mindenki őrizze meg a nyugalmát! Különösen mivel nem a világ végéről van szó, csupán néhány koktélról…

Gönczi Petra