Effemine Blog

Nem is olyan rég, szerencsém volt Kopp Mária orvos-pszichiáter előadásán részt venni, habár a nagyobb létszám ellenére nem is igazán előadás volt, hanem nagy-nagy beszélgetés. Beszélgetés a magyar családokról, a magyar fiatalokról, a nők és férfiak viszonyáról, az emberi kapcsolatokról, mindarról, amire a leginkább vágyunk.

Mert, hogy ezekre vágyunk a legjobban, semmi kétség. Mindenki szeretne egy megfelelően fizető állást, szakmai sikereket, kipróbálni az érzést, amikor elismerik a munkáját, előléptetik, netán ő lesz a nagyfőnök. Természetes dolog, hogy vágyunk ilyesmire. Ám van még valami, ami még ennél is természetesebb vágyunk, maga az ösztön, hogy az emberi kapcsolatainkon keresztül boldogságot találjunk.

Manapság mindenütt csak azt halljuk, hogy Magyarország lakossága fogyatkozik, elöregedik a társadalmunk, nem lesz majd, aki gondját viselje a jelenlegi fiataloknak. Van, aki már unja, hogy a csapból is ez folyik, de az a nagy helyzet, hogy ez az a kérdés, ami mellett nem szabad elmenni. Ez bizony egy probléma, ami sok éve megoldásra vár. Hogy ez mikor fog elérkezni, nem tudjuk, az viszont biztos, hogy ha a felmérések sokkoló eredményei minél gyakrabban és gyorsabban be tudnak jutni a köztudatba (elég sürgős a dolog ugyanis), hamarabb megmozdulhat a változás szele.

Miféle sokkoló eredményekre gondolok? Például arra, hogy a magyar társadalom leveszélyeztetettebb csoportját a középkorú férfiak alkotják. A férfiakat ugyanis ma már olyan mértékű stressz éri, ami nagymértékben befolyásolja halálozási korukat, ez pedig sajnos hamarabb eljön, mint kellene. Az átrendeződött társadalmi viszonyok, mint, hogy például egyre több nő vállal munkát, keresi meg a kenyérre valót, komoly lelki problémákat vet fel a férfiban, akinek már a szülei is megmondták, hogy majd el kell tartani a családot. Ma már viszont nem olyan könnyű eltartani azt a családot, s a férfi, aki prioritását ebben a feladatban lelné meg, azt érzi, hogy valamit nagyon rosszul csinál.

Ezen gondolatok elhangzása bennem is elindított egy lavinát: Hát ilyen a modern férfi? Nem találja a helyét? Ennyire fél? Ennyire elégedetlen? Ennyire küzdenie kell? Aztán jöttek az első hozzászólások és egyre világosabbá vált, hogy a probléma valóban reális, a fiatal férfiak nem találják a helyüket (mellettünk), de még az ösvényt sem, amire ráléphetnének. Értik ők, hogy foglalkozni kell a nőkkel és az esélyegyenlőséggel, de mi lesz velük? Mindezt mindenféle felháborodás nélkül érdeklődték meg, sőt mintha valamit kétségbeesést szimatoltam volna.

Felmerült bennem a gondolat, hogy itt tényleg nagy a baj. Eddig azt hittem, hogy csak mi, lányok érezzük nagyon egyedül magunkat, most meg kiderül, hogy a fiatal huszonéves fiúk, akiktől a biztonságot, kényelmet, erőt várnánk, éppúgy elvesztek. Hát itt az azonosság. A fiatalok bizonyos értelemben útjukat vesztették… s jöhetne az okos kérdés: Miért nem találjuk meg egymást? Mégis hogyan rontottuk el mindazt, amit a szüleink és a nagyszüleink olyan jól csináltak?

Nem tanultuk meg a leckét. Mert, hogy nem az a gond, hogy a nő elmegy dolgozni és pénzt keres. Nem az a gond, hogy a férfi nem tudja feldolgozni, hogy nem csak ő tartja el a családot. A gond az, hogy képtelenek vagyunk megtalálni az egyensúlyt. A nő nem találja a megfelelő időpontot a családalapításhoz, a férfi elfelejti, hogy nem csak a család eltartása a dolga, hanem a családtagként való jelenlét. S ha belegondolunk, épp ezek azok a dolgok, amelyek a legnagyobb boldogságot okozhatják. Elvégre mi lehet szebb egy új élet megfoganásánál, vagy annál, ha a babát az édesapja is álomba tudja ringatni?

Egyensúly. Ez kell nekünk. Bennünk van, bennünk volt, csak elvesztettük. Szerezzük vissza!

Gönczi Petra

A múlt héten kiderült, hogy a következő években ki melyik egyetemen és szakon fogja eltölteni mindennapjait, augusztusban pedig már tele lesznek a kis gólyákkal a pályaudvarok. Idén is megvoltak persze a slágerszakok és úgy néz ki, alig változott valami. Továbbra is diplomát akar mindenki, és talán valóban beigazolódik félelmünk: a XXI. század bár fényesen világít a sötét középkorhoz képest (ami egyébként nem is volt olyan sötét), lassan nem lesz, aki értene a villanyszereléshez.

Az idei legnépszerűbb szakok között volt a turizmus-vendéglátás, a gazdálkodás és menedzsment, a jogi tanulmányok, de sokan jelentkeztek mérnöknek, általános orvosnak, nem kevesen akarnak pénzügyet tanulni, mások pedig a média és a kommunikáció berkeiben akarnak járatosak lenni egy szép napon.

Bezzeg a mi időnkben…- mondják a nagyok, amikor azt látják, micsoda verseny folyik ma már egy-egy munkáért, és hogyan szipolyozzák ki a fiatalokat a nagy multik, vagy épp hogyan fordulnak egymásnak, amíg egy állásinterjúra várakoznak az iroda előtt. Itt már minden a munkáról, a teljesítményről, a hosszú túlórákról, a gyorsaságról folyik és nem az emberről. Mégis a legtöbb fiatal, épp erre vágyik. Naivak vagyunk vagy csak önkéntelenül is magunkra vállaljuk azt, amit ez a század ránk kényszerít?

Időnként azonban mind rádöbbenünk, hogy mégsem olyan fényesen tündöklő az életünk, kiváltképp, ha eltűnik a fény. És ezúttal szó szerint értem. Ha ugyanis minden áram eltűnik a lakásból és egyúttal az életünkből, diploma ide vagy oda, senki sem fogja tudni megoldani a helyzetet, csak egy igazi szakember. Régi klisé ez, de szent igaz. Mert bár nem könnyű legyűrni a lexikonokat sem, de a vezetékek között eligazodni sem egy sétagalopp.

Piros vagy kék vezeték? Akármelyik is legyen, jól kell választani, mert bizony minden a választáson múlik. Sok gólya csak később jön rá, hogy talán rossz szakot választott és nem azt csinálja, amit szeret már most sem. Valamilyen módon meg kellene találnunk azt az egészséges arányt a szellemi és a fizikai munka között, ami mindenkinek jó. Na, de van olyan, hogy mindenkinek jó? Ha mást nem is tehetünk, de hinni kell benne, hogy van ilyen, vagy valami, ami súrolja a határát.

A legjobb, ha csakis arra gondolunk, amit mi igazán szeretnénk. És nem mindig arra, amit megkövetelnek tőlünk. Persze nem mindenki engedheti magának, hogy azt csinálja, amit szeretne. Mind tudjuk, hogy vannak, akik nem választhatnak. Ezért talán első lépésként csak a gondolkodásmódunkon kellene változtatni. Nem azt hangoztani úton-útfélen, hogy egyetlen diplomával már semmit sem érsz a mai világban, hanem elfogadni azt, hogy a bársonykötéses kiskönyv nélkül is lehetsz sikeres.

Nagy hibája ennek a századnak, hogy elhiteti a fiatalokkal, hogy mindenre képesek. De nem kell mindenre képesnek lennünk. Csakis arra kell képesnek lennünk, amit mi fontosnak tartunk elérni. Ha nekünk az a fontos, hogy egy nap saját íróasztalunk legyen, akkor azért kell dolgoznunk. Ha az tesz minket boldoggá, hogy pontosan tudjuk, mikor kell elvágni a piros vagy a kék vezetéket, akkor egyszer kezünkben lesz az a harapófogó.

Ne hagyjuk, hogy elvakítson minket ez a fényes XXI. század. Csupa illúzió, minket kivéve. Csak mi vagyunk igaziak, csak mi tudunk változtatni. Csak a mi fényünk igazi, csak az emberi kéz tudja megjavítani azt az elromlott villanykörtét. A többi csak illúzió.

Gönczi Petra

Egy amerikai kutató cég 18 és 34 év közötti nők közösségi média- használati szokásait vizsgálta, s a roppant izgalmas eredmények azóta már körbefutották az egész világhálót. Mi ez, ha nem irónia?

A nők nagyjából harmada állította, hogy reggel első dolguk megnézni a Facebookot, még mielőtt bármilyen fürdőszobai tevékenységbe fognának. 21 százalékuk még az éjszaka közepén is böngészi az oldalt, 42 százalékuk szerint pedig az sem gond, ha olyan képeket közölnek magukról adatlapjukon, amelyen például ittasak.

S mielőtt leszédülnénk a székről (hacsak nem Te is az ágyból netezel, kedves Olvasó), még egy kis érdekesség: a 18 és 24 év közöttiek több mint fele nem oszt meg személyes információt a Facebookon, valamint 89 százalékuk egyetért azzal, hogy semmi olyat nem szabad feltenni, amiről nem akarjuk, hogy a szüleink lássák. Talán a fiatalabbak átlátnak a szitán?

A közösségi média tehát már a hálószobánkba is beférkőzött, azaz nincs menekvés: a XXI. század megállíthatatlanul kilépett medréből. Az, hogy a reggeli készülődés immár kiegészült egy kis internetezéssel, számomra már azért is meglepő, mert ez bizony valószínűleg azt jelenti: a nők hajlandóak a szokásosnál is korábban kelni egy kis böngészésért, elvégre az átlagos készülődés idejéből nem faraghatnak le. (Amennyiben így van, akkor viszont kissé keserédesen kell konstatálnunk, hogy a képernyő bámulása fontosabb lett, mint a kulturált megjelenésünk.)

Ami a képeket illeti, muszáj meglepődnünk, újra. Normális esetben ugyanis, az ember egyébként sem szokta nagydobra verni, ha felöntött a garatra. Illetve, ez így volt eddig. Ha már a cyber térben is közöljük milyen ingatagra sikerült a tegnap éjszaka, úgy mi lesz a következő? Azt is megosztjuk majd az online társadalommal, ha rosszul sikerült egy randink, vagy átsírtunk egy délutánt, mert egyedül éreztük magunkat?

Hogyan változtak meg a dolgok ilyen gyorsan? Talán néhányan már rájöttek valamire, ami a régi generációk számára elképzelhetetlen: Könnyebb lenne az interneten élni, mint a valóságban?

Úgy látom, ez a század megtanított minket arra, hogyan éljük minél gyorsabban az életünket, no meg arra, hogyan éljünk meg olyan dolgokat, amelyek valójában nem is léteznek. A közösségi média arra talán alkalmas lehet, hogy időnként teret adjunk személyiségünk egy, talán eldugott darabjának, ám célszerű nem elfelejteni: szerepet játszani a való világban is veszélyes lehet.

Szóval, hölgyeim! Tartsuk észben, hogy nem jó megosztani az ágyunkat a közösségi oldalakkal. Hosszú távon legalábbis semmiképp sem. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy bár talán sok mindenre képes, a kávét még a Facebook sem fogja ágyba hozni…

Gönczi Petra

A harmincas éveik végén járó nők azért fagyasztják le petesejtjeiket, mert még mindig keresik az igazit- mondja egy felmérés, melynek részleteit a BBC weboldalán is olvashatjuk.

Egy belga klinikán végezték a kutatásokat, s a beszámolók szerint a hölgyek fele azért vállalkozott petesejtjei lefagyasztására, mert le akarta venni magáról a megfelelő partner megtalálásával járó terhet. A vizsgálatban résztvevők harmada biztonsági okokból vágott neki, attól félvén, hogy termékenységük csökkeni fog az évek során. Sokan pedig úgy vélték, hogy előbb karrierjükre kívánnak fókuszálni, s „bebiztosítják” magukat ezzel a módszerrel, mire elérkezik a családalapítás ideje.

A beavatkozás alkalmanként 3000 fontba kerül, és sokaknak több, akár három alkalommal is vissza kell térniük ahhoz, hogy a megfelelő számban kerüljenek fagyasztásra a petesejtek. A vizsgálat vezetője, Dr. Julie Nekkebroeck úgy nyilatkozott, hogy a résztvevők közül mindenkinek volt már több kapcsolata, sőt egyikük a felmérés alatt is abban élt, de azt gondolták, hogy még nem találták meg a megfelelő férfit.

Szakértők azonban figyelmeztettek, hogy az öregedés nem csak a nők, de a férfiak termékenységére is hatással van, és amikor ezek a nők tényleg találkoznak az igazival, talán épp ő fog küzdeni termékenységi problémákkal.

Nos tehát nincs garancia, se így, se úgy. Ez a XXI. század folyton megtréfál minket, s mi súlyos összegeket költünk arra, hogy jobb ízű legyen az a nevetés. Kérdem én, hogy merre haladunk, ha már voltaképp azért is fizetünk (méghozzá nem is keveset), hogy egyszer esélyünk legyen egy olyan alapvetően természetes állapot elérésre, mint a terhesség?

Ugyanakkor értem én azon hölgyek logikáját is, akik mindenképp szeretnének családot, csak még előbb dolgoznának egy keveset. Vagy sokat. Kinek hogy tetszik. És az is rendben van, hogy még mindig nem találtuk meg az örök fiatalság receptjét, és bizony megállíthatatlanul öregszünk. És persze állandó dilemmánk újra visszatérőben van: hogyan legyünk függetlenek és elkötelezettek egyszerre?

Sok itt a kérdés, amiket mindenki máshogyan lát attól függően, hogy épp hol tart az életében és épp milyen célokért küzd. Fiatalokat is megkérdeztek arról, hogy mit gondolnak, ők megtennének-e egy ilyen lépést, úgymond a biztonság kedvéért. Ők azt mondták, talán az anyagiak miatt megfontolandó a dolog. Majd. Egyszer.

Na, de képzeljük el a harmincas nőt, aki azért dolgozott, hogy elismerjék, most pedig megtakarításait arra szánja, hogy egyszer esélye legyen a családra. Mert Ő már nem mondhatja, hogy majd, egyszer. Neki csak a „most vagy soha” van.

Azt gondolom, hogy talán a gyökereinél kell kezelni az ilyen problémákat, azaz elsőként elgondolkodni azon, hogy egyáltalán miért lett kitalálva ez az egész? Nem azt kell mondogatni, hogy bizony senki sem tehet arról, ha valaki csak későn találja meg az igazit. Inkább a társadalomnak kéne jobban támogatnia a fiatal hölgyeket a családvállalásban, amikor annak valóban itt az ideje, s egyben biztosítani őket arról, hogy semmit sem fognak veszíteni azzal, ha néhány évre felállnak az íróasztaltól.

Ha ez megvalósulna még ebben a században, szerintem sokkal többen állnánk fel. Sokkal többen.

Gönczi Petra

A június 22-én megjelenő Maxima kellemes meglepetést tartogat. Hogy miért nyitok egy olyan mondattal, amelyben egy női magazinról szólok, ahelyett hogy például azt tárgyalnám, ma épp mi történt a business vagy a politika világában a nőkkel? Nos, egyszerű a válasz. Az Effemine elnyerte a magazin által meghirdetett versenyt, amelyben az év női klubját keresték. Szóval miénk a 2010 női klubja cím, s nem mellesleg 500.000,- forint pénzjutalomban is részesültünk.

Egyesületünk huszonnyolc tagja tudja már, hogy egy különleges szervezet vagyunk, s még különlegesebb célokért küzdünk, melyekhez igyekszünk minden lehetőség megragadásával közelebb kerülni. Az, hogy a médiában is alkalmunk volt megjelenni, nos, ez csak a hab a tortán. S mi tehetné különlegesebbé ezt a blog bejegyzést? Ha betekintést nyerhetnétek abba a napba, amikor „a stáb” meglátogatott minket az egyetemen, mi pedig „médiaszereplőkké” lettünk.

Nos, először is az instrukcióknak megfelelően olyan színkavalkádot teremtettünk, amilyet csak tudtunk. Értem ez alatt a ruhákat, amikben megjelentünk és a díszleteket, amiket a főépület folyosóján percek alatt felépítettünk a semmiből. Őszintén szólva arra számítottunk, hogy ez egy tökéletes nap lesz úgy ahogy van, elvégre egy átlagos lány arról álmodik, hogy egy magazinnak fotózzák, s ezt az érzést most szorozzuk be huszonnyolccal. (Nem volt az olyan tökéletes, főleg ha a nem létező áramra, vagy a fájó talpakra gondolok, de ilyenkor a mosoly a lényeg, tudjuk jól.)

Csak úgy kopogtak a tűsarkak, miközben azon agyaltunk, hogyan tudnánk hangsúlyozni, hogy az egyesületben bizony kéz a kézben jár a külcsín és az értelem. Persze a villogó vaku elsősorban a fizimiskánkat fényezte, de minden egyes pillanat, amikor az egyesületről mesélhettünk, a lelkünknek esett jól.

Mialatt áramot csiholtunk, standot díszítettünk, a fotóst lestük munka közben, és öt percenként megbeszéltük, hogy milyen izgalmas ez az egész (no meg, hogy még hány óráig fog tartani?), csak remélni tudtuk, hogy a főszerkesztő Zellei Dóra is átérzi, miért is csináljuk azt, amit csinálunk. Hogy látni fogja, szívvel-lélekkel dolgozunk azon, hogy az egyetlen női diákszervezetként előmozdítsunk olyan folyamatokat, amelyeknek már a fiatal lányok is részesei lehetnek, s amelyek hosszabb távon is kihatnak a nők helyzetére.

Nem szeretném lelőni a poént, ám úgy gondoltam idézek a főszerkesztő leveléből, hogy felkeltsem mindenki kíváncsiságát, egyrészt, hogy megvegye az újságot, másrészt pedig, hogy lássa: az Effemine a nőkért él és munkálkodik, de anélkül, hogy bárkit a háttérbe szorítana. Hogy mást ne mondjak, tisztességesek a szándékaink.

„Ritkán látni ennyi nőt rivalizálás nélkül – talán ez volt a legmegkapóbb élményem aznap. Pedig ma minden a versenyről szól, pláne az ő húszas generációjukban, amelyben a suliból kikerülve mindenki a munkahelyért harcol. Mégis, ők úgy döntöttek: együtt harcolnak a majdani karrierjükért, nem pedig egymás ellen.”

Egy LGT dal híres sorai jutnak eszembe: „Nem adom fel, míg egy darabban látsz, nem adom fel, míg életben találsz…”. Valahogy így vagyunk mi ezzel, de nem győzzük hangsúlyozni: békével jöttünk.

Gönczi Petra