Effemine Blog

Fiatalon tele vagyunk álmokkal, s azok megvalósításhoz szükséges lendülettel, energiával, bizonyítási vággyal. Azonban ott rejtőzik mélyen bennünk a félelem, a megfelelési kényszer, az elvárások gigantikus tárháza.

Huszonévesen, amikor a felnőtté válás ajtaja előtt állunk, egy rendkívül nehéz, küzdelmekkel teli időszakot élünk át. Önmagunkat keressük, az egyéniséget, amely támaszt nyújtva kísér végig minket minden akadályon. A társadalmi normák sokszor óriási falat állítanak elénk, így megfeledkezünk a legfontosabb dologról, saját vágyainkról.

Amikor Coco Chanelről olvastam – halálának 41. évfordulója kapcsán – hirtelen világossá vált, miként kell cselekednem… Eredeti nevén Gabrielle Bonheur Chasnel, nehéz körülmények között nevelkedett és anyagi támogatásra sem számíthatott terveihez. Minden hátráltató tényező ellenére érte el kitűzött céljait. Olyan márkanevet teremtett, melynek hallatán mindenki előtt felvillan egy kép a visszafogott fekete ruháról, a No.5 parfümről vagy a híres kiskosztümről. Egy rövid, fekete hajú, egyszerű, komfortos ruhákba bújt titokzatos nő. Az akkori kor tökéletes ellentéte, a törékeny és kemény nő ötvözete.

Bár hazánkban Chanel ruhadarabokat még nem tudunk vásárolni, de parfümöket szép számban találunk. Én is érezni akartam a mámorító illatot, amely erővel töltötte meg a nőket. Amikor beléptem az üzlet ajtaján, egyből egy igazi, régi Chanel No.5. üveget láttam meg. Megérezve az illatot, egy pillanatra Coco életének darabjai elevenedtek meg a szemeim előtt: küzdelmes és boldog percek, az elillant és beteljesült álmok egyszerre voltak jelen benne, mintha örökre beleivódtak volna.

Nőnek lenni nem egyszerű, főleg nem azzá válni. Azt hiszem, Coco Chanel élete mintaként állhat mindannyiunk előtt. Bármennyire is nehéz rálelni a belső egyensúlyra, merjünk önmagunk lenni. Ha Coconak sikerült, számunkra sincs lehetetlen, mert minden nő egy cipőben jár.  Valósítsuk meg az álmainkat, s közben egyszer se felejtsük el honnan jöttünk, és kik vagyunk valójában.

Musinszki Noémi

A mindennapjaink részévé vált a tárgyalás, ezért úgy gondolom, hogy hasznos lehet mindenki számára, ha megosztom, amit itt Franciaországban, a Reims Management School-ban tanultam International Negotiation nevű tárgyamból.

Először kezdjük az elkerülendő tárgyalási magatartással. Hibát követünk el egy tárgyalás során, ha „pénzt hagyunk az asztalon” („loose-loose” szituáció), mert ekkor nem hozzuk ki a legtöbbet az adott tárgyalásból, mindkét fél rosszul jár. Az is tárgyalási vétségnek számít, ha az egyik tárgyaló fél sokkal kedvezőbb megállapodást is köthetett volna, de mégis egy rosszabb alternatívát fogadott el. „A tárgyaló asztal elhagyása” elnevezésű hiba akkor fordul elő, ha az egyik fél annyira kedvezőtlen ajánlatot kap vagy olyan tárgyalási pozícióba kerül, hogy úgy dönt, inkább nem folytatja a tárgyalást ahelyett, hogy megpróbálna tárgyalási stratégiát váltani. Természetesen előfordulnak olyan esetek, mikor a tárgyalások befejezése az egyetlen mód, ekkor nem minősül hibának.

Azért fordulhatnak elő ezek a hibák, mert a tárgyalófelek nem kapnak releváns visszajelzést a tárgyalási képességeikről, illetve az alkupozíció is mindig helyzetfüggő. Ha egy tárgyalófél nem elég tapasztalt, akkor előfordulhat, hogy nem a lehető legjobb alternatívát tűzi ki célként, hajlamos a kevesebbet is jónak ítélni. A tapasztalat hiánya okozhat bizonytalanságot; új módszerek, tárgyalási technikák vagy magatartásmódok kipróbálásától való vonakodást.

A tárgyalás előkészítése rendkívül hangsúlyos folyamat. Ha egy üzleti tárgyalásról van szó, akkor mindenképpen jól kell ismernünk a vállalatunkat, a piacot, a termékünket/szolgáltatásunkat és a tárgyalófelünkből is alaposan fel kell készülnünk. Ezen tudásanyag megszerzése után meg kell becsülnünk a tárgyalás lehetséges végkimeneteleit: a lehető legjobbat (BATNA = Best Alternative to a Negotiated Agreement), a legvalószínűbbet és a lehető legrosszabbat (azt a rezervációs pontot, ami alatt inkább elállunk az üzlettől).

A tárgyalásra készíthetünk üzleti segédeszközöket: prezentációt, névjegykártyát (egyik felén a saját nyelvünkön, másik felén angolul vagy a tárgyalópartner nyelvén tüntessük fel adatainkat), prospektust, brosúrát, CD/DVD-t, árajánlatot, mintaterméket, referenciákról készült listát, ajándékot. Az előkészületek része a várható kérdések és azokra adható válaszok átgondolása is. Ha egy állásinterjúról van szó, akkor is fontos, hogy felkészüljünk a „tárgyalásra”, felkészüljünk magunkból és a cégből, legyen megfelelő az önéletrajzunk, fizetési igényünket is át kell gondolnunk. Ha felkészülten érkezünk egy tárgyalásra, akkor magabiztosabban is viselkedünk. Ehhez szükséges például az elegáns megjelenés is, a pozitív hangulat, megfelelő kézfogás, nonverbális kommunikációs elemek helyénvaló alkalmazása mind meghatározzák a tárgyalás sikerességét.

A női tárgyalóknak könnyebben megy a bevezető beszélgetés és jobbak vagyunk az aktív tárgyalásban is. Könnyebben építünk ki barátságos kapcsolatot a tárgyalópartnerünkkel, ami előnyös lehet egy hosszú távú üzleti kapcsolat kiépítésében. Nyilván gyengeségeink is vannak, például a nők érzelmileg jobban befolyásolhatók, és nehézséget jelenthet nekünk a konfliktusok felvállalása. Fontos, hogy tisztában legyünk erősségeinkkel és gyengeségeinkkel, mert így képesek leszünk javítani hibáinkon és erős alkupozíciót alakíthatunk ki egy tárgyalási szituációban.

Hogy miért is fontos ez nekünk, nőknek? Azért, mert bár már felismerte a világ, hogy a nők nem egyenlő bánásmódban részesülnek az élet számos területén, még mindig sokszor egy férfi kapja meg az áhított állást, vagy több fizetést kap ugyanazon munka elvégzéséért. Így fontos, hogy a nők is elsajátítsák ezeket a tárgyalási technikákat és behozzák a lemaradást. Talán épp egy tárgyalóasztal mellett fogja valaki előbbre vinni a női esélyegyenlőség ügyét.

Gál Dorottya

A szalonok virágkorukat élték a 18. században. Különösen a nők szerették mai kifejezéssel élve a vendéglátás e típusát. Persze többről volt szó, mint puszta fogadásról. A társaság összetételétől függően az összegyűltek megvitatták a közélet, a politika, az irodalom korabeli helyzetét, egymástól tanulva s a közösségi szellemmel feltöltekezve vágtak neki újra a hétköznapoknak.

A nők közéleti szerepe szorosan összekapcsolódott a szalonokkal, hiszen bár nem sok dolgot tudtak felmutatni a 18. században, legtöbbször épp ők voltak azok, akik megszervezték a szalonokat, s éltették azokat, amíg ki nem hunyt fényük. A szakirodalom úgy mondja, az első csapást a világháború mérte erre az intézményre, eljött az a bizonyos szituáció, amikor sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas, hogy ilyen összejöveteleket tarthassanak. S ami talán egy mélyebben húzódó törésvonala volt mindennek, az a szolidaritás csillogó ideájának megkopása volt.

Miközben lassan kinőjük a bolygónkat, elfelejtettük mit is jelent egy közösséghez tartozni. És most nem ér a közösségi médiát példaként felhozni. Az egy egészen más világ, egészen más fórumokkal, lehetőségekkel és célokkal. Amire én gondolok, az a valódi, kézzel fogható, fizikai valóságban létező közösség. Amikor leülünk egy asztal köré, lehuppanunk a szemközti kanapéra és teát vagy kávét szürcsölgetve megbeszéljük, hogy mi történik velünk és a világgal.

Most a XXI. századot írván, ismét átrendeződnek a mozaikdarabkák. Újra feléledni látszanak ezek a kellemes összejövetelek, ilyen vagy olyan formában és témához kapcsolódva. Most valahogy megint olyan időket élünk, amikor szükség van ilyesmire. Technikai fejlődés ide vagy oda, kevés szebb dolog van annál, amit akkor érez az ember, ha a mellette ülő gondolatai épp úgy szárnyalnak, mint az övé. A nők a 18. században azért szerveztek szalonokat, hogy teremtsenek egy fórumot önmaguk számára, ahol ők is szóhoz és elismeréshez jutnak. A 2000-es évek első évtizedét magunk mögött hagyva épp ideje volt annak, hogy ez most is eszünkbe jusson. Csak most pont fordított a helyzet. Akkor gyakorlatilag semmilyen más fórumon nem jelenhettek meg nők, most pedig – mindamellett, hogy sok cél van előttünk, amit még el kell érnünk – sokkal több lehetőséggel élhetünk. Más kérdés, hogy a történet fonákja épp az, hogy egy kicsit megfeledkeztünk egymásról, arról, milyen jó is együtt lenni.

Azért még van remény. Néhány alkalommal már én is hivatalos voltam egy ízig-vérig 21. századi női szalonra, ami a Power Woman nevet viseli. A nő, aki uralkodni képes saját sorsa felett, ennyit tesz a kifejezés. Ezeken a szalonokon csupa-csupa érdekes életúttal és rengeteg tapasztalattal rendelkező hölgy gondolkozik együtt arról, merre is tart ez a világ. Nem csak a nők tekintetében, hanem úgy egyébként. És ez nagyon jó. Együtt lenni, együtt gondolkodni, együtt érezni.

Gönczi Petra

A nemek szerepe minden társadalomban kontinensenként, országonként igen nagymértékben térhet el egymástól. Számos olyan különbséget vehetünk észre, ha egy új kultúrába, közösségbe csöppenünk bele, amelyekre egyébként a megszokott környezetünkben nem helyezünk hangsúlyt, nem figyelünk oda rá, hiszen természetes. Az alap élethelyzet megváltozása, és például a nemi szerepek más kontextusban való felismerése kisebb fajta sokk-ként is érhet bennünket, így idejében érdemes felkészülni rá egy nagyobb lélegzetvételű kiutazás előtt.

A Távol-Kelet híres lendületes gazdasági fejlődéséről és az egyre növekvő népességéről. Azonban számos olyan témakör van, melyekkel az újságcikkek már jóval kevesebbszer foglalkoznak. Az utóbbi években Kínáról a nők munkavállalási lehetőségeit tekintve kedvező kép alakult ki a köztudatban, a sorban őt követi Tajvan, majd Korea valamivel hátrébb, és végül Japán áll ezen a fronton a legrosszabbul. Koreában és Japánban például kiválóak az életkörülmények és a közbiztonság, ám nagyon zárt a társadalomi rendszerük. Olyannyira, hogy a nők megítélése évtizedekkel le van maradva az európaihoz, valamint az amerikaihoz képest.

A Távol-Keleten több trend is kibontakozni látszik a témában. Egyre több nő költözik a nagyvárosokba, elhagyva vidéki otthonát, hogy nagyobb gyárakban, vagy multinacionális cégeknél helyezkedhessen el. A nők felé nyitást jelzi, hogy a nagyobb cégek külön nőknek szóló karriertervezési programot, valamint workshopokat hirdetnek meg. Az egyetemeken is folyamatosan nő a nők aránya az elsőévesek között. Egy Economist-ban megjelent cikk szerint Kínában a felső menedzsmentben arányaiban több nő helyezkedik el, mint a legtöbb nyugati országban. Ezen arány túlzott megváltozására azonban kínosan ügyelnek. Főleg Északon.

Koreában beszélgettem egy középvezető férfival, aki egy piackutatónál osztályvezető, tíz ember dolgozik a részlegén, és az új munkatárs felvételénél rákérdeztem, hogy nő vagy férfi az illető. Azt a választ kaptam, hogy természetesen férfi, hiszen már így is sok nő dolgozik mellette és jobban érzi magát, ha férfiakkal van körülvéve. (Négy nő és hat férfi volt az alapfelállás.) Zárójelben megjegyzem Magyarországon ugyanennél a vállalatnál, ugyanezen osztályon a nők aránya 90%, női osztályvezetővel. Pedig a cikk állítása szerint általában a multinacionális cégeknél kevesebb diszkriminációt tapasztalnak a nemek tekintetében, amit én személy szerint nem pont így tapasztaltam. Ezekben a kultúrákban bármennyire is törekednek a „gyengébbik nem” képviselői az önállóságra és a szakmai berkekben való elismertségre, nagyrészük abba a társadalmi korlátba ütközik, hogy úgy tekintenek rájuk, mint az otthon megteremtőire, a család központjára, a gyereknevelés felelőseire.

Végül pedig néhány érdekes történet, amelyek kicsit árnyalhatják a képet a keleti kultúráról. Koreában a fiatal nők nem járhatnak külföldi férfiakkal, ennek az oka, hogy a társadalom nagy része, főleg az idősebbek és a férfiak elítélik az ilyen magatartásmódot. Fordítva persze teljesen elfogadott ez a viselkedés. Ugyanez a helyzet a kihívóbb öltözködéssel is, a nők nem szívesen vesznek fel ujjatlan vagy pánt nélküli ruhákat, annak ellenére sem, hogy a vallásuk nem tiltja. Párkapcsolatok terén is találunk számos megszorítást. Régebben, ha egy nő el akart válni a férjétől, a válóper után nem kapott semmit, üres kézzel léphetett csak ki a kapcsolatból, még a gyerekeket sem „vihette” magával. Manapság ez a nőellenes hozzáállás szerencsére enyhülni, változni látszik. Vidéken azonban még sok helyen most sem ehet a két nem egy asztalnál.

Hogy a mindennapokról se feledkezzünk meg, íme néhány további érdekesség:   A nyugati társadalmakban megszokott, hogy az ajtóban a nőket előreengedik, valamint az ülőhelyeket átadják nekik a metrón, buszon, buszmegállókban. Koreában mindig a férfi, (vagy ha nincs férfi, az idősebb nő) megy előre, udvariasság tehát csak feléjük nyilvánulhat meg. A metrón pedig ha hirtelen felszabadul egy ülőhely, és egy férfi és egy nő azonos időben szeretne leülni, szó sincs udvariasságról, mindketten azonnal elkezdenek rohanni a hely felé, és amikor odaérnek az erősebb győz alapon, a férfi szó szerint fellöki a mellette álló nőt, majd helyet foglal. Leesett az állam, amikor ezt a jelenetet először láttam, később pedig hozzászoktam, hiszen mindennapos. Azt mondanom sem kell, hogy ezek után nem sokszor próbálkoztam leülni a metrón.

Juhász Éva

Az Effemine jóvoltából vendégként részt vehettem az IBM által nemrégiben megrendezett Gender konferencián, melyet a cég már harmadik alkalommal szervezett meg saját dolgozói számára. A konferencián a gender téma köré csoportosuló beszélgetések mellett olyan témák is helyet kaptak, mint a szülő-gyerek kapcsolat, a magánélet és munka egyensúlya vagy, hogy milyen lehet fogyatékkal élni és dolgozni.

Számomra a legérdekesebb egy angol nyelven folyó beszélgetés volt, amelyen vezető pozíciókban dolgozók – három nő és két férfi – fejthették ki véleményüket többek között például arról, hogy milyen viszontagságokkal találkoztak eddigi karrier útjukon, vannak-e javuló tendenciák a nemek munkahelyi előre menetelében, illetve hogyan lehet az akadályokat sikeresen venni.

A legnagyobb pozitívum az volt számomra, hogy a beszélgetés résztvevői közül senki sem tagadta, hogy igenis vannak különbségek ilyen téren is a nemek között és vannak specifikus problémák – azonban egy jó iránymutatással, megfelelő önismerettel ezt mindkét nem akár előnyére is tudja fordítani. Magdalena Dopierala-Bosze az IBM ISSC Managing Directora szerint számára a legmeglepőbb karrierje indulásakor az volt, mennyire nehéz ’hangosnak’ lenni, kivívni a tiszteletet és figyelmet egy főleg férfiakból álló menedzseri csapatban.

A megfelelő önbizalom és énkép megléte esszenciális – ehhez egyrészt a megfelelő szakmai alapok szükségesek, másrészt pedig a bátorítás. Persze idővel az ember jó esetben egymaga is képes arra, hogy ‘felépítse’ önmagát, de ha lehetősége van a segítségkérésre, mentorációs programokban való részvételre, az rettentő sokat segíthet.

Felüdítő volt férfiak véleményét hallani arról, hogy mennyire jót tesz a cégnek a nemi diverzitás – főként egy team alapú munkarendben dolgozó vállalatnál nagyon szerencsés, ha mindkét nem képviselői jelen vannak. Nem érdemes szembemenni azzal a ténnyel, hogy a két nem között igenis van különbség, ahogy az egyének képességeiben is: a lényeg nem az, hogy mindenáron felvegyük a harcot a világgal. Ehelyett a saját erősségeink és gyengeségeink megismerése és fejlesztése a fontos, ami nem feltétlen meríti ki a nemi sztereotípiákban számon tartott és emlegetett listát.

Szó esett még az időbeosztás, time management kérdéseiről. Mivel vezetőként nem feltétlen a reggel kilenctől ötig tartó, rögzített és kiszámítható munkarend a jellemző, arról nem is beszélve, hogy ha az ember szereti is a munkáját, a folyamatos munka és a vezetői attitűd is könnyen a mindennapok részévé válhat, felmerül a kérdés: vajon hogyan lehet mellette még egy családot is ‘menedzselni’? A résztvevők szerint meg kell tanulni azt, hogyan kezelje az ember a különböző szerepeit, hogyan idomuljon a környezetéhez, hogyan engedje el azt a magatartásformát, amit mint vezető kell felvennie. Az idő szűkösségére vonatkozóan pedig egy véleményen volt minden beszélgető partner – a minőségi, aktív kommunikációval, élményekkel eltöltött időt sokkal többre értékelik, mint a folyamatos, de unalmas és csendes együttlétet. Példaként egyikük felhozta kamasz gyermekét, akivel nagyon jónak tartja a kapcsolatát, mert úgy érzi képes megadni számára a saját teret, s emellett napi szinten próbál időt szakítani arra, hogy leüljenek, csak egymással foglalkozzanak, és a napi rutinkommunikáció helyett ‘komolyabb’ dolgokról is szó essen.

Összegészében nagyon pozitív benyomásokkal távoztam a beszélgetésről. Külön tetszett a beszélgetők fiatal kolléganőikhez intézett tanácsa és megállapítása: ma már sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint évtizedekkel ezelőtt, rengeteg lehetőség áll előttünk akár az oktatást, akár a különböző tréning és képességfejlesztő programokat nézzük. Merjünk lépni, ne legyünk kishitűek, a kudarcainkért ne a másik nemet hibáztassuk. Próbáljuk megtalálni a saját utunkat, lépdeljünk rajta, tanuljunk a szakma mellett elfogadást és önismeretet. Ha tisztában vagyunk önmagunkkal, akkor idővel a környezetünk is tisztában lesz azzal, hogy milyenek vagyunk és mire is vagyunk képesek!

Huszka Ági

Brit kutatók pár évvel ezelőtt kimutatták: az ideális nő testméreteit egész pontosan meg lehet határozni, sőt kutatásokkal igazolható, hogy az a nő váltja ki a legnagyobb pozitív hatást, akinek a derékbősége mindössze hetven százaléka a csípőbőségének.

Nem 69, nem 73, egész pontosan 70.

Nem tudom, a La femme magazin zsűrije által nemrégiben megválasztott 50 legbefolyásosabb magyar nő közül hány rendelkezik ilyen méretekkel, de egy biztos: a 25 főből álló bizottság és a 4 főből álló zsűri őket választotta ki erre a megtisztelő címre. S hogy mitől lesz valaki az egyik legbefolyásosabb magyar nő? A La femme filozófiája szerint attól, hogy „hatása túlmutat szűkebb környezetén, értékteremtő és – közvetítő ereje, eszköztára jelentős, hatása másokra, társadalmi normákra, közgondolkodásra átlagon felüli.”

A listát végigböngészve láthatjuk, hogy egészen széles a paletta, csak néhány példát kiragadva: biokémikus, színész, szociológus, gyógytornász, divattervező, sportolónő, üzletasszony, tévés személyiségek és orvosok egyaránt megférnek rajta. Neveket szándékosan nem emelek ki a listáról, mert úgy hiszem, ez az 50 név együtt ad teljes képet.

Nők, akik akár mi is lehetnénk. Olyan nők, amilyenek talán mi is szeretnénk lenni. Kiegyensúlyozottak, sikeresek, akik önmagukkal harmóniában alkotnak pályájukon, és céljaikat, álmaikat nem adják fel, nem hátrálnak meg nehézségek esetén sem.

Régóta visszatérő probléma az ilyen listáknál, hogy vajon mennyire objektív, mennyire elfogadható egy ilyen eredmény. Anyagi helyzetet, szellemi munkát, elnyert díjakat, nézettségi adatokat, netán eladott könyvek számát vegyék-e alapul? Mi legyen a mérőszám, egyáltalán, mi legyen a mérték?

Azt gondolom, bőven megférnek egymás mellett ezek a díjak, díjazási rendszerek. Hiszen a lényegük nem is a különböző módon mért sikerekben rejlik, hanem abban, hogy tudomást szerezzünk arról, mennyi sikeres, boldog nő van hazánkban is, akik megállják a helyüket a pályájukon, az életben, és akikre örömmel lehet gondolni a saját felnőttségünk küszöbén: lám, neki(k) is sikerült.

Lehet, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy a legtöbbünknek fogalmunk sincs arról, mi a derék-csípőbőség arányunk. És abban is biztos vagyok, hogy ez soha nem is fog számítani, a titok, a kulcs egyáltalán nem ebben rejlik. Hanem abban, hogy mit és hogyan csinálunk az életünk során, hány embernek segítünk a munkánk, az ölelésünk, a létezésünk által és végül, de nem utolsó sorban: mennyire tudjuk mindeközben büszkén viselni a nőiességünket.

Huszár Barbara

Tudom, több alkalommal írtunk a mellrák elleni küzdelemről Effemine Blogunkban, hiszen egy nő számára ez egy életet végigkísérő félelem. De mi van akkor, ha már nem csak a megelőzés a cél, hanem az életben maradás?- egy személyes történet, amely mindenkinek szól.

Nyáron 2 hétre utaztam Törökországba egy ismeretlen családhoz, mint cserediák. Nem először mentem külföldre ilyen módon, de mégis voltak félelmeim az országgal kapcsolatban. Számos sztereotípia él bennünk, illetve egy más vallás által meghatározott, koordinált világ ismeretlensége is kiszolgáltatottá tehet. Az arab országokban a nők helyzete nem azonos az európai viszonyokkal, ezért is tartottam merészségnek nőként egyedül költözni egy családhoz, de mégis megtettem.

Ez a 2 hét kemény tanulóidő volt toleranciából és elfogadásból, de legfőképpen az előítéletek ledöntéséből. A családom egy fantasztikus, modern, magukat ateistának nevező házaspár voltak 2 pici gyermekkel: egy lánnyal és egy fiúval. Az első meglepődések és közös étkezések után teljesen befogadtak, elfogadtak, megöleltek. Egy ilyen mindennapi testi kontaktus során vettem valami furcsát észre az anyukán: mintha az egyik melle lapos lenne. Elkezdtem odafigyelni rá és iszonyatos rádöbbenés volt az, hogy a jobb mellét műtéti úton eltávolították. Számomra mindig távoli félsz volt a mellrák fogalma, szerencsére nem találkoztam vele a családomban. Itt kellett szembesülnöm vele, egy anyánál akinek két 10 év alatti gyermeket kell még felnevelnie. Beláttam, hogy ez a betegség sem válogat.

Talán még megdöbbentőbb az volt számomra, amikor néhány nap múlva az anya magától említette meg a betegségét: könnyen, tényszerűen elmesélve élete utóbbi 5 évét, amióta felütötte a betegség a fejét. Nem láttam megtörtséget, elkeseredést vagy önsajnálatot. “Nekem kicsi gyerekeim vannak, én nem megyek innen sehová!”-jelentette ki egyszerűen. És lassan világossá vált számomra, hogy ez a nő 5 éve mindent megtesz azért, hogy ez így is legyen. Amikor a kemoterápia miatt kihullt a haja, parókát vett, majd később a rövid haját melírozta, formázta. Amikor a műtét miatt elveszítette a mellét, vett sepciális melltartókat, protézist, és ugyanolyan nőies, kivágott ruhákat hordott mint előtte. Nem engedte hogy egy betegség elvegye tőle önmagát. A háztartásában bevezette a bio ételeket, vegetáriánus lett, nem fogyaszt alkoholt, nem dohányzik, minden reggel fut, úszik a gyermekeivel és büszkén vállalja hogy az egyik oldalán a fürdőruhája laposabb.

És mindezt hogyan éli meg a családja? A gyerekek kicsi koruk ellenére tökéletesen értették a betegség jelenlétét, veszélyét: anyjukat ölelve folyton a műtéti hegen pihent a kezük. A férj kevésbé volt képes ennyire könnyen beszélni a történtekről, de mindent elárul ez a mondata: “A feleségem a legbátrabb ember akit ismerek.”

Az együtt töltött napok bizonyították, mekkora életigenlés van egy nőben, aki túlélt egy ilyen betegséget. A világlátása, a pozitív jövőszemlélete, a kitartása, a mindennapokra fordított energiája és tempója akármelyik nő számára példaértékű lehet. Számomra mindenképpen egy örök etalon marad.

Egy tehetséges könyvelő nő, akinek mára az lett a foglalkozása, hogy életben maradjon a gyermekei és a férje számára. De ezt is kiválóan teljesíti: tünetmentessége a harc értelmét bizonyítja.

Puskás Zsófia Rozália

Franciaországba érkezésem másnapján azzal állítottak meg az egyetemi könyvtár épülete előtt, hogy nincs-e kedvem részt venni egy kampányban. Valószínűleg a felhívás célját is megosztották velem, de az új környezet és az új nyelv okozta kezdeti sokk miatt nem értettem pontosan. Csak pár perc az egész -győzködött a hölgy-, de nem kellett rábeszélnie, hiszen ekkor már felébresztette a kíváncsiságom a hatalmas plakát mellettük, amin 8 nő fényképe volt a következő felirattal: „8 nap, 8000 nő, 8000 fénykép”.

A könyvtár épületébe irányítottak, ahol hamarosan meg is találtam a helyszínt. Nem volt nehéz, feltűnően eltért a könyvespolcok látványától az ideiglenesen felállított fotóstúdió. A vaku megállás nélkül villogott, miközben egyre több minden derült ki a kampány mibenlétéről. Először is az, hogy a metz-i Paul Verlaine Egyetem saját szervezésű projektje ez, amely egyetemisták és tanárok ezreit szeretné megmozgatni. A szervezők készségesen mesélték el azt is, hogy mit is takar a szlogen: a terv szerint 8 nap alatt 8000 nőről fog portrét készíteni egy hivatásos fotós, ami pedig azt a megdöbbentő adatot szimbolizálja -a legfrissebb statisztikák szerint-, hogy a gazdaságilag fejlett országokban élete során, 8 nő közül egynél mellrákot diagnosztizálnak. A 8-as szám végigkíséri az egész megmozdulást, az említett szlogen mellett szeptember 8-án kezdődött a projekt, az elkészített képeket felsorakoztató kiállítást pedig december 8-án fogják megnyitni. Maga a szám pedig a hagyomány szerint az újjászületést és az alkotást szimbolizálja.

A mellrák gyakoriságára és veszélyeire felhívó kampány nem csupán a szűrés fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem igyekszik gondolatokat és reflexiókat kiváltani az egyetemista lányok körében, egy olyan népszerű művészeti ág segítségével, mint a fényképészet.

Azt hiszem, hogy ez a kampány nem csak egy kiemelkedő célt szolgált, hanem számomra is egy olyan élmény volt, amely egy idegen országba való költözés kezdeti nehézségeit egy kicsit elfeledtette. Nagyon jó érzés, hogy az egyetem, ahol ebben a szemeszterben tanulok, ilyen elhivatottan áll egy fontos ügy, jelen esetben a mellrák elleni küzdelem mellé.

Mód Krisztina

A szemeszter közepénél járva úgy gondoltuk, hogy itt lenne az ideje egy könnyedebb Effemine programnak is, hiszen az elmúlt hetek bővelkednek a kemény munkában és szervezésben. Úgy láttuk, hogy most talán megengedhetünk magunknak egy lazább programot is. S ha könnyed szórakozásra gondolunk, azt hiszem a mozizás nyújtotta élmény valóban a legmegfelelőbb választás volt.

Szerencsénkre Hollywood időzítése is tökéletes volt, mert egy ilyen témájú film, mint a ,,Csak tudnám, hogy csinálja” soha jobbkor nem jöhetett volna ki. Szinte olyan érzésem volt, mintha egy általunk szervezett Effemine tréningen ültem volna, mintha a film címzettjei az Effemine lányok lennének, ahol a főszereplő, Kate életének bemutatásán keresztül levonhatjuk a tanulságot és megkaphatjuk a választ a kérdésre: hogyan is kell ezt csinálni?

A történet lényege, hogy a munkájában és a családi életben is sikeres Katenek a már megszokott mindennapjait felborítja egy új megbízás, ami olyan veszélyeket hord magában, mint a több időt felemésztő munka vagy az új sármos üzleti partner. A ,,Csak tudnám, hogy csinálja” című film középpontjában tehát a 21. századi nő áll, aki egyszerre akar példamutató családanya és kimagasló teljesítménnyel jellemezhető munkavállaló lenni. Csakhogy a 24 órából álló nap kevésnek bizonyul arra, hogy minden eltervezett feladatot tökéletesen teljesítsen.

Kate egy jól menő bostoni finanszírozási vállalat menedzsere, és egyenesen megszállottja a munkájának. Esténként ér csak haza, teljesen kimerülve, így férje, Richard és két gyermeke jóformán alig látják és amikor otthon van, akkor sincs 100%-os formájában, sőt… Az ő életében egyszerűen nincs megállás, folyamatosan tervezget, és amikor pihenni kellene, még akkor is képzeletbeli listát állít össze teendőiről a fejében. A háttérben azonban édesanyja és legjobb barátja többször is figyelmeztetik, hogy nem lesz ennek az életmódnak jó vége, túl sokat vállal. Csak idő kérdése, hogy a mérleg nyelve mikor billen ki…

Felgyorsult világunkban a non-stop munka egyáltalán nem áll távol a nőktől, sőt egyre több a Kate életéhez hasonló példa, hiszen a karrier ranglétráján valahogy mindenki előbbre szeretne lépni és ez akaratlanul is magában hordozza a magánélet háttérbe szorulását. A film főszereplője végül rádöbben arra, amit mindvégig vár a lelkes néző: neki a családja, a férje mellett van a helye és meg kell tanulnia nemet mondani néhány munkahelyi feladatra annak érdekében, ha nem akar lemondani az olyan családi pillanatokról, melyek az életben csak egyszer adódnak és megismételhetetlenek.

Úgy gondolom, hogy a film nagyszerűen rámutatott a lényegre: a legnehezebb feladat az, hogy megtanuljuk mikor és kinek kell (illetve lehet) nemet mondani úgy, hogy ne tűnjünk megbízhatatlan, hanyag munkatársnak. Ha ezt egy nőnek sikerül elsajátítani, akkor is  minden bizonnyal nem egyszer fognak neki olyan kérdéseket feltenni, mint a ,,Mégis, hogyan csinálod?” vagy ,,Áruld el, mi a titkod?”. Ez pedig nem más, mint az elismerés kérdés formájában történő megnyilvánulása, amit kétségtelenül minden ambiciózus nő szeretne hallani élete során…

Szucsik Szabina

Számtalan ügy mellett kiállhat az ember. Általában személyes tapasztalat, ismerősök története vagy affinitás kérdése, hogy ki milyen társadalmi tevékenységnek szenteli szabad energiáit. A cél mindig kicsit jobbá tenni a világot. Gondolnád, hogy már a divat is befolyásolhat a választásban?

Sok vita tárgyát képezi a Rózsaszín Szalag, azaz a mellrák-ellenes kampányok kultúrája. Samantha King: Pink Ribbons Inc. című könyve az egyik legismertebb mű, ami a témával foglalkozik. Írását azonnal egy roppant hatásos példával indítja: a New York Times Magazine két címlapborítóját hasonlítja össze. Az első címlap 1993-ból származik, amely a mellrák-ellenes aktivista, Matuschka műtét utáni önportréját ábrázolta, „Nem hagyhatod többé figyelmen kívül” címmel.

3 évvel később, 1996-ban a témát ismételten címlapon hozták le a magazinnál, ekkor azonban már Linda Evangelista szupermodell szerepelt a borítón, teljesen egészséges mellekkel. A főcím így hangzott: „Az év legmenőbb jótékonykodása”. Habár mindkét kép erősen stilizált, a különbség szembetűnő. A kampányolás trendi lett, a figyelem az ügy fontos kérdésiről valami egész másra terelődött.

A rózsaszín szalag története

A rózsaszín szalag a világ legtöbb részén szabadon felhasználható jelkép. Az AIDS kampányok során használt Piros Szalag mintájára készült el, és az egyik leghíresebb mellrák-aktivista alapítvány, a Susan G. Komen Foundation használta először, amikor ilyen szalagokat osztogattak az azóta is évente megrendezett „Futás a mellrák ellen” kampányuk keretében.

A mellrák-kultúra alapkövei

A mellrákkal kapcsolatos közös kulturális tudatunk része a rózsaszín feminin és vidám üzenete. A kampányok a fiatal, gyönyörű, egészséges modellek szerepeltetésével azt sugallják, hogy a betegség elleni küzdelem során még mosolygásra is van energia. Úgy gondolom, hogy azok a nők, akik legyőzték a rákot, megérdemelhetik csodálatunkat és elismerésünket. Azonban kíváncsi lennék, hogy ők mennyire tudnak azonosulni azzal a képpel, amit róluk festenek. Felmérések bizonyítják, hogy nem minden nő képes ilyen pozitív attitűddel viselni a betegségét, és mindazok, akik kétségbe esnek és legyűri őket a depresszió, egyszerűen magukra maradnak. A rózsaszín kultúra elidegeníti őket.

Rózsaszín marketing

A rózsaszín jelképet olyan célokra is felhasználják, amely mögött nem a tényleges tenni akarás, hanem egyszerű marketing-fogások szerepelnek. Ha körülnézünk, akkor hirtelen feltűnővé válik, hogy valami nem működik jól: rózsaszín szalagos kitűzők, bögrék, tollak, és más ajándéktárgyak mindenhol, amik sokszor – szinte nevetséges módon – rákkeltő anyagokat tartalmaznak. A mellrák-ellenes kampányok weboldalai letisztultak, rózsaszínek, villognak a flash animációk, jó rájuk nézni. A jótékonykodás céljából megvásárolt termékekből származó bevétel nagy része azonban a gyártó cégeknél marad. Ha az összegyűjtött pénz végül el is jut a szektor valamelyik szereplőjéhez, akkor sem biztos, hogy lesz megoldás: a mainstream kutatások ugyanis nem a probléma okait keresik, hanem a betegséget igyekeznek gyógyítani.

Mi lehet a megoldás? Véleményem szerint a sok kétség ellenére nem szabad elfeledkeznünk erről a súlyos betegségről, de támogatóként olyan kampányokat kell keresnünk, ahol megbizonyosodhatunk arról, hogy a pénz teljes egészében olyan helyre megy, amely változást hoz: ahol például a betegség okainak kutatására és a megelőzésre fordítják a bevételt. Ahhoz, hogy jót tegyél, nem kell rózsaszín kitűzőt vásárolnod. Think before you pink!

Csontos Tímea